Mivel 2015 előtt állunk, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy visszatekintsünk az ezredforduló filmjeire. Beleástuk magunkat az archívumokba, és újra elővesszük a 2000-es évek legjobb filmjeit, még 2009-ből, amikor a Playlist még egy kis Blogspot-oldal volt, amit szalag és madzag tartott össze. Minden lista végigfutja az egyes évek 10 legjobb filmjét (lehetséges, hogy fél évtizeddel később más sorrendbe raknánk őket, sőt, néhány filmet meg is változtatnánk, de az eredeti darabokat szerettük volna a lehető legérintetlenebbül megőrizni). Nézzétek meg a 2000-es, 2001-es, 2002-es, 2003-as, 2004-es és 2005-ös éveket, ha lemaradtatok róluk, ma pedig a 2006-os évaddal folytatjuk. Az eredeti cikk alább következik, és köszönet a korábbi és jelenlegi munkatársaknak, akik hozzájárultak.
A nyolcvanas évek közepe hihetetlenül erős volt a filmek terén – tegnap 2005-tel foglalkoztunk, és bővítenünk kellett a listát, annyira jó év volt, míg 2007 (holnap következik) az egész évtized legjobb filmjei közül többet is tartalmazott. A kettő között 2006 kevésbé van rögtön elhalmozva jósággal, de idővel kiderült, hogy a műfaji filmgyártás igazán nagyszerű éve volt. Fiatal alkotók fogták a westernt, a detektívfilmet, a sci-fit, a gengszterfilmet, sőt még az “inspiráló tanár” műfaját is, és olyan okos és felforgató filmeket csináltak belőlük, mint az alább felsoroltak. Még a Bond-filmet is újra feltalálták, méghozzá sikeresebben, mint azt bárki is gondolta volna.
Máshol Martin Scorsese végre elnyerte a régóta esedékes Oscart a “The Departed”-ért, Ken Loach pedig az Arany Pálmát a “The Wind That Shakes The Barley”-ért (bár mindkettő példa arra, hogy a filmeseket inkább a korábbi munkájukért jutalmazzák, mint a legjobb filmjeikért; különösen a Cannes-i filmek, a “Volver”, a “Pán labirintusa” és a “Vörös út” jelenlétét figyelembe véve)
Blockbuster szempontból a felduzzadt “A Karib-tenger kalózai: Dead Man’s Chest” dominált, elveszítve az eredeti bájából, míg az “X-Men: The Last Stand” és a “Mission: Impossible III” szintén nem bizonyult kielégítő folytatásnak, a “Da Vinci-kód” pedig rengeteg pénzt hozott annak ellenére, hogy az évtized egyik legrosszabb filmje volt. A pozitív oldalon a “Borat” az év álomsikerének bizonyult, az “Ördög Pradát visel” pedig meglepetést okozott azzal, hogy jó ideje az egyik legjobb csajos filmnek (ember, utáljuk ezt a kifejezést) bizonyult.
10. “A szökőkút”
Tomas a dzsungel mélyére merül, hogy megkeresse a fiatalság forrását, Tommy (Hugh Jackman) a modern tudományt próbálja a végsőkig feszegetni, hogy véget vessen felesége (Rachel Weisz) szenvedésének, míg Tom téren és időn keresztül hajózik a Xibalba, a fa nyomában, amely életet hoz rég halott kedvese életébe. A vita arról, hogy mindhárman valódiak-e, és ugyanaz a személy-e, több oldalú, és ez csak aláhúzza, milyen sokféleképpen lehet értelmezni Darren Aronofsky intenzív meditációját a szerelemről, a halandóságról és az elfogadásról. Az eredetileg Brad Pitt főszereplésével készült “Mátrix” utáni nagy költségvetésű sci-fi kalandnak szánt “A szökőkút” végül egy sokkal kielégítőbb kis projekt lett. Intim, évszázadokon átívelő történet arról, hogy a halál valóban a csodálathoz vezető út.
9 “A többiek élete”
Lassan pergő paranoiájával és remek alakításaival Florian Henckel von Donnersmarck Oscar-díjas “A többiek élete” (többek között a “Pán labirintusát” is megelőzte) futási ideje nagy részében politikai feszültségfilmként működik. A történet egy keletnémet titkosrendőrről (Ulrich Muhe, aki fél évvel e lebilincselő fordulat után hunyt el) szól, aki a film nagy részében egy művészházaspár (Sebastian Koch és Martina Gedeck), egy drámaíró és egy színésznő életét hallgatja ki, akiket nyugati szimpátiával gyanúsítanak. Ahogy a tragédia fokozódik, és a hallgatózás és a belekeveredés közötti határvonal elmosódik, úgy nő a feszültség. De az utolsó jelenet, amely túl lesújtó ahhoz, hogy azok számára, akik még nem látták a filmet, eláruljuk, az érzelmi szívócsapás. Bárcsak minden történelmi thriller ilyen megható lenne.”
8. “Az emberek gyermekei”
Egy olyan filmhez képest, amely – legalábbis látszólag – sci-fi (az egyik legösszefüggőbb, leglenyűgözőbb futurisztikus disztópiát teremti meg, amit valaha láttunk a vásznon), Az emberek gyermekei jobban összefoglalja a terrorizmus elleni háború és a bevándorlási pánik korát, mint bármelyik kortárs dráma. Lehetetlen beszélni róla anélkül, hogy megemlítenénk a bravúros, CGI-vel segített követő felvételeket, amelyek még mélyebben elmerítik a nézőt a 2027-es Nagy-Britannia komor, szörnyű látványában. A két évtizedes globális emberi meddőség után a Föld első terhes nőjére fókuszáló film hevesen politikai és komor, ugyanakkor nem riad vissza a játékosságtól sem (például a Pink Floyd-hommage, vagy Michael Caine Aphex Twin zenéjére ropja), és csodával határos módon mindvégig egyformán izgalmas, vicces és megható marad. Alfonso Cuarón remekművét a megjelenéskor kapott kiváló kritikák ellenére a közönség elhanyagolta, de a film csak jobb és gazdagabb lesz, ahogy közeledünk az általa megjósolt jövő felé.