A Harvard Business School 1945-ben kezdte meg első Executive Education Programját.
A “Az átalakulás katalizátoraként” jellemzett Harvard Business School minden évben több mint 10.000 üzleti vezető több mint 200 országból vesz részt különböző programokon világszerte. Az egyik ilyen program, a Owner/President Management (OPM) program a híres Harvard Business School campusán zajlik Bostonban, Massachusetts államban. Az OPM arra összpontosít, hogy segítse a világ felsővezetőit és sikeres vállalkozóit cégeik és karrierjük átalakításában.
2002 óta rendszeresen járok Bostonba, amikor elindultam, hogy ügyvéd legyek. Tavaly lehetőségem nyílt arra, hogy a Harvard Business Schoolon vegyek részt az OPM program három egységéből az elsőn. Egy Kentucky középső részén fekvő kisvárosban felnőve az ember csak elképzelni tudja, milyen élvezet az ország legjobb elméi között lenni, akik folyamatosan arra törekszenek, hogy önmaguk legjobb változatává váljanak.
A Harvard Business School programjainak középpontjában az esettanulmányi módszer néven ismert tanulási stílus áll. Az esettanulmányi módszer biztosítja a résztvevők teljes körű interakcióját, az üzleti szimulációkat és a kisebb csoportokban, úgynevezett “élő csoportokban” való munkát az együttműködés és a vezetői fejlődés elősegítése érdekében.
A programunk első napja eligazításként szolgált, mivel hét-nyolc vezetőből álló kis csoportba osztottak be minket, akik a világ különböző pontjairól érkeztek. Ebben az évben abban a különleges örömben volt részem, hogy Máltáról, Kínából, Indiából, Dubaiból, Nigériából és természetesen Long Islandről származó egyénekkel dolgozhattam és tanulhattam együtt!
Az eligazításunk meglehetősen informális volt, és vacsora közben zajlott, némi beszélgetéssel és irányított kérdésekkel, amelyek célja az volt, hogy megismerjük egymást. A vacsora közben kezdtem körülnézni a teremben, és azon tűnődtem, mi az, ami olyan különleges a Harvard Business Schoolban és az OPM Programban, ami miatt a világ távoli pontjairól érkező emberek összejöttek, hogy megtanulják, hogyan válhatnak jobb vezetőkké, hatékonyabb kommunikátorokká és ügyesebb üzlettulajdonosokká.
A vacsora egy pontján az egyik új, hamarosan életre szóló barátom, Steven Risso megkérdezte tőlem, miért írtam “még egy könyvet a captive biztosításról”. A válaszom egyszerű és egyenes volt:
“Mert meg kellett csinálni.”
Mivel többet akartam mondani, elmagyaráztam, hogy a The Business Owner’s Definitive Guide to Captive Insurance Companies (Az üzlettulajdonosok végleges útmutatója a zártkörű biztosítótársaságokhoz) az én kísérletem arra, hogy továbbfejlesszem a szakmámat, és segítsek a közönségemnek többet tanulni. Ahogy magyaráztam az érvelésemet, feltűnt, hogy a Steven Risso által feltett kérdés lényege ugyanaz, amit én is feltettem magamnak a program többi résztvevőjével kapcsolatban. Miért csináljuk ezt?
Amint az gyakran előfordul, amikor valamit fel kell dolgoznom, otthagytam a vacsorát, és elmentem egy esti sétára. Átkeltem az egyetemen, végigmentem a Charles folyó mentén, újra felfedeztem a Public Gardens-t, átvágtam a Boston Common-on, és végül megálltam a régi lakásom előtt a Boylston Street-en a jogi egyetemi éveimből. Az ötödik emeleti ablakon felbámultam arra a 352 négyzetméteres térre, amelyet egykor otthonomnak neveztem. Ott álltam, és emlékeztem azokra a kora reggeli esettanulmányokra és a fárasztó napokra a szókratészi módszer szerinti órákon.
Aztán ott álltam, annyi évvel később, a tanulás iránti szomjúsággal, amelyet még mindig nem oltottam ki. Sőt, az étvágyam csak tovább nőtt. Ahogyan az az igényem is, hogy másokat is bátorítsak a további tanulásra. Legyen szó arról, hogy a fiaimat táborba küldöm, hogy szabadtéri életvezetési készségeket tanuljanak, hogy a lányomat megtanítom az első lépésekre, vagy hogy a csapattagjaimat visszaküldöm az iskolába, hogy felsőfokú diplomát szerezzenek a kockázatkezeléstől kezdve a humán erőforráson át a biztosítási biztosításokig minden területen; meggyőződésem, hogy a tanulás szeretetét mindenkinek élveznie és értékelnie kell.
Visszatértem az egyetemre, hogy estére berendezkedjek, hogy másnap reggel eligazítsam az ügyeimet, és felkészüljek az első csoportos tanulmányi ülésünkre. Ahogy végigsétáltam a folyosón a kollégiumi szobám felé, elhaladtam Steven Risso mellett. Kezében egy jegyzettömböt, egy marék sárga filctollat és egy ügyekkel teli mappát tartott, mosolygott, és azt mondta: “Szeretek itt lenni, jobb vezető akarok lenni, jobb ember akarok lenni.”
.