Ez a történet a könyv része:
Mama Mia Let Me Go!
Egy utazás a rockzene legérdekesebb dalszövegei és történetei között
Vásárolja meg az Amazonon
Smells Like Teen Spirit: a kiáltvány, amelyben Kurt Cobain, a Nirvana énekese kifejezi dühét a kapzsi üzletemberek által uralt világgal szemben, ugyanakkor nemzedékének képtelenségével szemben, hogy életképes alternatívát dolgozzon ki. Ez egy reakció arra a lehetetlennek tűnő feladatra, hogy forradalmat indítson el a fiatalságon belül.
Cobain maga magyarázta: “Undorodom a saját és a generációm apátiájától. Undorodom attól, amit megengedünk magunknak, attól, hogy mennyire gerinctelenek, letargikusak és bűnösök vagyunk”. Ez inspirálta őt arra, hogy megfestse a Teen Spiritben rejlő képet, amelyet a maga módján, a művészeten keresztül fejez ki. Mind a dalszöveg, mind a videó megtestesíti zavarát; a metaforák, a képek és a szimbolizmus mind egybeolvadnak az üzenetében, hogy a hallgató és a néző egyaránt megfejthesse. Még kirívóbb, hogy a videóban szereplő pompomlányok, akik feketébe öltözve, az egyenruhára nyomtatott anarchista szimbólummal szerepelnek, Cobain kifejezett kérésére.
A dal az X generáció apatikus fiataljainak himnuszává vált. Egy olyan világban, amely a siker megszállottja, a vereség választása forradalmi tett volt. Az olyan emberek, mint Kurt, a hatvanas évek végén születtek, nem éltek át világháborút, és nem harcoltak Vietnamban. A hidegháború, a kulturális elnyomás, a válás, a magány, a munkanélküliség és az elidegenedés: ez volt az ő Vietnamjuk. Lázadásukat nem jellemezték epikus indulatok vagy idealista kiáltványok. Ez volt a düh méltatlankodó és spontán üvöltése, a gyötrelem nyögése. A profit etikájára, a 80-as évek hamis optimizmusára szarkazmussal és apátiával reagáltak. Ez volt az álláspontjuk: a vesztesek oldalára álltak, közömbösséget fitogtattak a katasztrófa előtt, és szimpatizáltak a kudarccal.
A dalszövegeken keresztül elbeszélt történet két huszonéves hálószobájának káoszában kezdődik. Önéletrajzi esemény? Talán… A Seattle Timesnak adott interjújában Cobain így nyilatkozott: “Jól éreztük magunkat, forradalmi dolgokról beszélgettünk, és a végén tönkretettük a hálószobámat, a tükröket, az ágyat, mindent, amit találtunk. Elkezdtük összemaszatolni a falakat spray-vel, Kathleen pedig azt írta, hogy “Kurt smells Like Teen Spirit”. Én ezt bóknak vettem.” A kifejezés egy akkoriban nagyon népszerű, tinédzsereknek szánt parfümtől származik, Kathleen pedig ki akarta gúnyolni Kurtöt, arra célozva, hogy még nem volt férfi. Kurt, aki vagy nem tudott a parfüm létezéséről, vagy nem vett tudomást, ehelyett a megjegyzést egyfajta elismerésnek vette, mintha még nem hódolt volna be a felnőttkornak, és még mindig a kamaszlélek megtestesítője lenne. Amikor más kontextusban interjút készítettek vele, Cobainről kiderült, hogy nem tűri a dal jelentésének elmélyítését: “Alapvetően ez egy dal a barátokról, a kortársakról. Még mindig tinédzsernek érezzük magunkat, mert nem akarjuk követni a felnőtteket. Körbejárunk, megpróbáljuk jól érezni magunkat. A dal szíve arról szól, hogy gúnyt űzünk a forradalom bevezetésének gondolatából. De ez még mindig egy jó ötlet.” Cobain végül személyes naplóit fosztogatta a dalszövegek táplálására. Az eredmény egy veszett kirohanás, egy ökölcsapás az ég felé, olyan intenzív, hogy aki meghallgatja, még anélkül is, hogy tudná, mit jelent a “Teen Spirit”, egyértelműen azt érzi, hogy a dal mondani akar valamit, valami nagyon intenzívet.
Load up on guns, bring your friends
It’s fun to lose and to pretend
She’s over unored, self assured
Oh No, I know a dirty word
Az első versszakban a fegyverfelhívás egy hipotetikus ifjúsági mozgalom forradalmi sürgetésére utal. A nyitány (“Load up on guns, bring your friends”), lírai erejű és szuggesztív. Michael Azerrad, a Nirvana hivatalos életrajzírója azt állítja, hogy a dalszövegben szereplő unatkozó, magabiztos lány Tobi Vail, aki abban az időben bonyolult kapcsolatban állt Cobainnel. Vail, a Bikini Kill dobosa, a “Riot Girl” szcéna egyik főszereplője volt, amely a hetvenes évek közepén az amerikai feminizmus rockos újraértelmezése volt. Ez egy új tiltakozás volt, ezúttal a zenén keresztül, amely határozottan fellépett a társadalom patriarchális struktúrája, a sovinizmus és a macsóizmus ellen, de még mindig nem volt elég teljes ahhoz, hogy következetes politikai kritikát dolgozzon ki. A mozgalom meghiúsult ambícióit az X generáció felemelkedésre való képtelenségének paradigmájaként fogták fel (“Veszíteni és színlelni jó móka”), és ezt a kudarcot Cobain még saját magában is felismerte. A 80-as és 90-es években követett forradalom valójában egy plátói forradalom volt, egy tétlen mozgalom, a szándék bénultsága, egy agyi felforgatás, amelyet kiherélt a fiatalok egy egész generációját átható szkepticizmus. Ez már-már vicc – állapítja meg, mielőtt visszatérne arra, amit az amerikai szociológusok lazaságként definiáltak. Egy ilyen helyzetben tulajdonképpen szórakoztató “veszíteni és úgy tenni, mintha.”
Legrosszabb vagyok abban, amiben a legjobb vagyok
És ezért az adottságért áldottnak érzem magam
A mi kis csapatunk mindig is az volt
És mindig is az lesz a végsőkig
Ez a kamaszos alkalmatlanság (“rosszabb vagyok abban, amiben a legjobb vagyok”) a háború utáni amerikai irodalom egyik állandója. Cobain a kívülállók e törzsének utolsó tagja, az elégedetlen fiataloké, a tudatfolyamukkal küszködő irodalmi lázadóké. Innentől kezdve a dal elárulja veszett és tehetetlen természetét azzal, hogy minden versszakot a megadás üzenetével zár: “Nevermind”, “hülyének érzem magam” (depresszió), “egy tagadás”.
És elfelejtem, hogy miért is ízlik
Oh igen, azt hiszem, ez mosolyogtat
Nehéznek találtam, nehéz volt megtalálni
Oh nos, mindegy, Nevermind
Hello, hello, hello, hello, milyen mélyen?
Cobain naplóiban szerepel egy mondat, amelyet Cobain nem használ a dal végleges változatában; egy mondat, amely megerősíti, hogy az önpusztító hajlamok milyen szélsőséges következményekkel járhatnak: “The finest day I’ve ever had ever was when tomorrow never came.”
A refrén a színpadra helyezi át a cselekményt, és rávilágít Cobain egyik nagy rögeszméjére – a közönséggel való kapcsolatra és az exponenciálisan növekvő híresség menedzselésére. Ez végül is egy olyan téma volt, amely később más dalszövegekben és a világnak írt búcsúlevelében tragikusan visszatér.
With the lights out it’s less dangerous
Here we are now, entertain us
I feel stupid and contagious
Here we are now, entertain us
A mulatto
An albino
A mosquito
My Libido
Yay
A denial
Három versszakban Cobain a színpadról a közönségre, majd ismét a színpadra helyezi az elbeszélői perspektívát. A terem sötétsége (“With the lights out”) egy maszk, amely átmenetileg elrejti (“it’s less dangerous”) a mulatós tudatos, ragályos ostobaságát (“I feel stupid and contagious”), míg a közönség szórakozásra szólít fel (“Here we are now, entertain us”). Ez a grunge “bolondjának”, Cobainnek, a művésznek a pszichológiai drámája, aki tudatában van az ember és a művészi maszk közötti elkülönülésnek; egy olyan kényszernek, amelyben fogolyként él (nem véletlen, hogy a naplók egyik variációjában a “szórakoztass minket” helyett az áll: “szegregate us”).
Amikor Kurt az utolsó levelét írta, 27 éves volt. Huszonhét éves; szeretett feleség, egy lány, és mégis Boddának címezte utolsó levelét, a képzeletbeli barátnak (az egyetlen, aki képes volt vele maradni a legnehezebb pillanatokban is), aki kitöltötte magányos gyermekkorát, amikor egyedüli gyerekként élt elvált szülőkkel. Búcsúüzenetében elárulta, hogy nem képes többé semmilyen érzelmet átélni vagy szeretni az embereket, olyannyira, hogy “véresen szomorú”. A túlérzékeny lelkekkel előfordul, hogy olyan magas szeretetérzéseket érnek el, amelyek végül tarthatatlanná válnak. Kurt megpróbált megszabadulni minden szenvedéstől, minden félelemtől és paranoiától, teljesen elmerülve a zenében, amelyet személyes “Nirvánájának” tekintett (a kifejezés a szanszkrit nyelvből származik, és azt jelenti: “a lélegzet megszűnése vagy a vágytól való megszabadulás”). Ez egy olyan állapot, amelyben az ember megszabadulhat a szenvedéstől és a problémáktól. De ez egy olyan paradicsom, amely azonban pokollá változik. Búcsúleveléből gyakran emlegetik az utolsó előtti mondatot, amelyben Cobain a My My, hey hey (out of the Blue) című Neil Young-dal egyik versszakát idézi: “Jobb kiégni, mint elhalványulni”. Az utolsó szavak különösen szépek: Peace, Love, Empathy – az utolsót aláhúzva és nagybetűvel írta.”
A puskalövés, amellyel úgy döntött, hogy véget vet kínjainak, nemcsak a rocktörténelemben oly felejthetetlen és megörökített albumok hangját vette el, oly csonkán és szívszorítóan. Mert mielőtt nem látott más megoldást, mint a halált, Kurt Cobain sokkal több volt. Vidám és spontán, lelkesedésében ellenállhatatlan gyermek, akit hamarosan legyengített az egységes és boldog család utáni beteljesületlen vágy. Bonyolult tinédzser volt, mindig kívülálló, az iskolatársak által zaklatott, elszántan tervezte, hogy elmeneküljön az “idióták, ősemberek és favágók” által lakott tartományból. Kíváncsi, tapasztalatra éhes fiú is volt. Az ő szemén keresztül a zene felszabadító felfedezése képes volt felragyogtatni egy lángot, de ez a láng lassan sosem aludhatott ki. A gyors égés volt az egyetlen lehetőség. De amíg ez így volt, csodálatos és megismételhetetlen volt.”
A lenti videóban Tori Amos úgy értelmezi a Smells Like Teen Spiritet, hogy megmutatja, nincs szükségünk dobokra, elektromos gitárra vagy tetoválásokra ahhoz, hogy “rockosak” legyünk. A rock belül van. A rock az, amit ki kell mondanod.
Ez a történet a könyv része:
Mama Mia engedj el!
Egy utazás a rockzene legérdekesebb dalszövegei és történetei között
Vásárolja meg az Amazonon
.