“A Rituálé, hogy felolvassuk egymásnak” William Stafford öt strófa verse, amely négysoros sorokra, azaz négysorosokra van osztva. A vers nem felel meg a tökéletes rímképletnek, ehelyett vannak fél- és telt rímek, amelyek minden strófa második és negyedik sorában megjelennek. Jó példa erre az első strófán belül a “vannak” és a “csillag” szavak. Ezen kívül meg kell figyelni a fél- vagy ferde rímeket, amelyek a “talk” és a “dark” között léteznek.
A vers nem követ egy meghatározott metrummintát, bár Stafford úgy döntött, hogy a sorok hossza körülbelül azonos. A versszakok többsége valahol tizenegy és tizenhárom szótag között van. Szerkezetileg is hasonlónak tűnnek a lapon.
A “Rituálé, hogy felolvassuk egymásnak” egyszerre íródott figyelmeztetésként és emlékeztetőként a párkapcsolatban élők számára az érzelmek visszatartásában rejlő veszélyekre. Könnyen elképzelhető, különösen a cím jóvoltából, hogy ezeket a verseket rituálisan vagy rendszeresen fel lehetett olvasni. A teljes verset itt olvashatja.
Egymásnak felolvasandó rituálé összefoglalása
A William Stafford által írt “Egymásnak felolvasandó rituálé” egy olyan világ eléréséről szól, amelyben a kapcsolatok mindig egészségesek, kiegyensúlyozottak és hasznosak.
A vers úgy kezdődik, hogy a beszélő egy olyan forgatókönyvet képzel el, amelyben ő nem ismeri a hallgatóját, és ők sem ismerik őt. Ha ez így lenne közöttük, vagy bármely más párkapcsolatban élő pár között, fennáll az esélye, hogy “elszalasztják a csillagot”. Az ember esélye egy teljes élet megteremtésére könnyen elúszhat, ha a “rossz istent” követi.
A továbbiakban leírja, hogyan esnek szét a kapcsolatok a gyermekkori élmények robbanása és a közömbös “vállrándítás” miatt. Ezek a dolgok elkerülhetők, ha valaki csak hajlandó a saját útját járni. A vers azzal zárul, hogy a beszélő azt kéri, hogy mindenki, aki a vers szövegét hallgatja, tegye egyértelművé egymás számára a “jelzéseit”. Az emberek segítsék át egymást az élet “mély” sötétségén.
Egy egymásnak felolvasandó rituálé elemzése
Első strófa
A darab első strófájában a beszélő egy forgatókönyv kezdetét kínálja fel. Ez a lehetséges szituáció szolgál a szöveg további részének alapjául. Egy olyan lehetőségről van szó, amely mélyen nyugtalanítja a beszélőt, és amelyről sok időt töltött gondolkodással.
Egy olyan világot ír le, amelyben a hallgató nem tudja, hogy ő milyen “ember”. Aztán viszont ő sem tudja, hogy a hallgató milyen “fajta ember”. Ezek az első sorok látszólag csak egy konkrét viszonyra vonatkoznak, ez azonban nem így van. A vers előrehaladtával világossá válik, hogy a beszélő egy olyan “rituálét” fektet le, amelynek mindenki számára vonzónak kell lennie.
Ha ő és a hallgató nem ismerik egymást, akkor a “mások…mintája” érvényesülhet a “világban”. Ez a furcsa mondat úgy bomlik fel, hogy valami meglehetősen egyszerűt jelentsen. Nem akarja, hogy a kapcsolatát az határozza meg, amit mások mondanak. Nem szabad, hogy a “rossz isten” vagy a rossz impulzus megzavarja őket. Ennek az impulzusnak a követése katasztrófához vezethet a kapcsolatukban. Lehet, hogy “elszalasztják a csillagot”, vagyis az esélyüket arra, hogy sikeres kapcsolatuk legyen.
Kettes strófa
A második négysorosban a beszélő egy kiterjesztett metaforán keresztül írja le, hogyan nézne ki egy hiba. Azzal kezdődik, hogy “sok apró árulás az elmében”. Ezeket a meghatározatlan, negatív pillanatokat “egy vállrándítás” teszi még rosszabbá. Az első két sor a mellőzés különböző fajtáinak kombinációját mutatja be. Stafford beszélője úgy látja, hogy ezek azok, amelyek kiválthatják a “felkiáltást”.
Az ember múltja, például a “gyermekkor hibái” könnyen a felszínre kerülhetnek. Még ha az ember nem is akar konfliktust kirobbantani, az érzelmek könnyen képesek
viharszerűen… kitörni, hogy a megtört gáton keresztül játsszanak.”
A beszélő az emberi elmét egy gáthoz hasonlítja. Sokféle traumát képes megtartani, legalábbis egy bizonyos pontig.
Harmadik strófa
A harmadik strófában Stafford továbbra is használja a metaforát, hogy a beszélője értésére adja mondanivalóját. Egy olyan pillanatot ír le, amikor
Elefántok vonulnak fel egymás farkát fogva.
Ez az a fajta esztelen “követés”, amit a beszélő nem kedvel. Közvetlenül kapcsolódik az első strófa soraihoz, amelyek a rossz istenre való tekintésről szólnak. Azt állítja, hogy ha valaki esztelenül követi, majd “elkóborol”, akkor a “cirkusz nem találja meg a parkot”. Senki sem fog eljutni oda, ahová akart, ha nem képes megválasztani a saját útját. A vezető elefánt rossz irányba terelte az egész felvonulást.
A második sorban a beszélő ugyanezt a fajta gondolkodásmódot írja le. Ezúttal azonban a mentális és erkölcsi szempontokra összpontosítva. Arról beszél, hogy lát valamit, de nem tudja, mi az. Ez a társadalom hibája, amely átitatta az embereket azzal, hogy képtelenek túllátni azon, ami közvetlenül az orruk előtt van.
Negyedik strófa
A negyedik strófa változást jelent az elbeszélésben. Ahelyett, hogy homályosan beszélne egy meghatározatlan közönséghez, a beszélő leszűkíti a fókuszt, hogy megpróbáljon egy következtetésre jutni. Kijelenti, hogy közvetlenül “egy hanghoz, valami árnyékhoz” beszél. Ez a hang az ember testében lakozik, egy “távoli” és “fontos” régióban.
Elismeri, hogy könnyű “becsapni egymást”. Sokan kísértésbe esnek, és mindennap engednek ennek. A beszélő azt kéri, hogy ehelyett “vegyük figyelembe” egymást. Ha ez nem történik meg, akkor “közös életünk” elkalandozhat és elveszhet. Mindenki hatással van azokra, akikkel kapcsolatba kerül, és “nekünk” mindannyiunknak meg kell tennünk a tőlünk telhető legjobbat, hogy ez a hatás jó legyen.
Ötödik strófa
A “Rituálé egymásnak olvasni” utolsó négy sorában a beszélő leírja, hogy milyen előnyei lesznek annak, ha pozitívabb módon cselekszünk. Kijelenti, hogy ezáltal az ember felismeri az emberek “ébrenlétének” fontosságát. Ahogyan azt már korábban kifejtettük, nem szabad vakon követniük.
Ha valaki nem ébren van, és nem képes valóban látni, hogy mi történik a világban, akkor egy,
törésvonal visszarángathatja az alvásba;
Könnyen vissza lehet vonzódni az ismert életmódba. A tömeghez tartozni könnyebb, mint a saját utat keresni. “Mi” képesek vagyunk megkönnyíteni egymás életútját, ha világossá tesszük “jeleinket”. Az egymáshoz intézett szavaknak át kell hatolniuk a sötétségen. Ez olyan “mély”, hogy “nekünk” minden segítségre szükségünk van.