Az LSD több mint 50 éve lenyűgözi a használókat és a tudósokat is a gyakran transzcendáló, néha káprázatos, sokféle hallucinogén hatásával.
A többi droghoz (beleértve az alkoholt is) hasonlóan a szervezet néhány óra alatt képes kiszűrni a lizergsav-dietilamidot a véráramból. Az LSD azonban sokkal tovább tart, mint egy alkoholos szédülés: az emberek nyolc, 12 és 16 órán át tartó acid tripekről számoltak be, és néha napokig. A tudósok most először jöttek rá, hogy miért: a fejlett atomi képalkotás kimutatta, hogy a sav az agy receptoraihoz kötődik, majd megváltoztatja azok szerkezetét, így azok az agyban tartják a drogot, még jóval azután is, hogy az kiürült a vérből.
Az agy olyan receptorokkal veszi fel az LSD-t, amelyek normális esetben a hangulatot befolyásoló szerotonin neurotranszmittert fogják meg. De amikor ezek a receptorok ehelyett megragadják az LSD-t, megváltoztatják alakjukat, hogy megakadályozzák a drog könnyű kijutását – nem úgy, mint egy vénusz légycsapda, amelyik elkapja az ételt.
“Úgy gondolhatsz rá, mint egy lyukra a földben. Az LSD beleugrik, majd lehúz egy fedelet a tetejére” – mondta Bryan Roth, a Chapel Hill-i Észak-Karolinai Egyetem farmakológusa a Wirednek.
Amint Roth és szerzőtársai a január 26-án megjelent tanulmányukban kifejtik, ez nem egy állandó csapda – végül a molekuláris fedél eléggé elmozdul ahhoz, hogy a drog elszabaduljon -, de a további kötődés megmagyarázná, miért tartanak tovább az acid-túrák, mint más pszichotróp drogok, például a pszilocibin-gomba. Arra is fényt derít, hogy miért működik a mikrodózis (10-20 mikrogramm LSD, vagyis a szokásos adag tizede). Az apró dózisok ellenére az enyhe hatások – a használók produktivitásnövekedésről és jobb kapcsolatokról számolnak be – egész nap tarthatnak.
A kutatók nem használtak emberi alanyokat az LSD kötődési folyamatának vizsgálatához. Ehelyett laboratóriumi sejtek sorából szintetizálták ezeket a receptorokat, leöntötték őket a droggal, majd akció közben lefagyasztották őket, hogy kristályokat képezzenek. A csapat ezután röntgensugarak segítségével nagy nagyítású képeket készített ezekről a kristályokról, hogy megnézze, hogyan helyezkednek el a különböző atomok ezekben a molekulákban – ezt a gyakorlatot kristallográfiának nevezik -, és képesek voltak megkülönböztetni az LSD-t a szerotoninreceptorokon belül.
Roth úgy véli, hogy ha ő és csapata ki tudja deríteni, hogyan burkolják be a szerotoninreceptorok a drogot, akkor kitalálhatják, hogyan tervezzenek olyan pszichiátriai gyógyszereket, például antidepresszánsokat, amelyek tovább tartanak, így a felhasználók ritkábban, kisebb dózisban szedhetik őket. A kevesebb gyógyszer általában jót tesz a betegeknek: eggyel kevesebb dologra kell emlékezniük, és kevesebb mellékhatással járhat.
Az LSD illegális az Egyesült Államokban, de a farmakológusok és a pszichiáterek még mindig egyre többet kutatják a terápiás potenciált. Ezt a konkrét tanulmányt részben a National Institutes of Health finanszírozta, és az Energiaügyi Minisztérium laboratóriumi berendezéseit használta. A múltban azonban az LSD-vel kapcsolatos kutatásokat tömegfinanszírozással kellett végezni.