A kilencedik egyiptomi csapás három napig tartó teljes sötétség volt. Kr. u. 536-ban azonban a világ nagy része teljes 18 hónapra elsötétült, amikor rejtélyes köd borult Európára, a Közel-Keletre és Ázsia egyes részeire. A köd napközben eltakarta a napot, ami hőmérsékletcsökkenést, terméskiesést és emberhalált okozott. Ez volt, mondhatni, a szó szoros értelmében vett sötét korszak.
Most a kutatók felfedezték a köd egyik fő forrását. A kutatócsoport az Antiquity című folyóiratban számolt be arról, hogy egy 536 elején Izlandon bekövetkezett vulkánkitörés hozzájárult a hamu elterjedéséhez az egész északi féltekén, és ezzel a köd kialakulásához. Az 1815-ös Tambora-hegyi kitöréshez – a feljegyzések szerint a leghalálosabb vulkánkitöréshez – hasonlóan ez a kitörés is elég nagy volt ahhoz, hogy megváltoztassa a globális éghajlati mintákat, és évekig tartó éhínséget okozzon.
Milyen volt pontosan a sötétség első 18 hónapja? A bizánci történetíró, Prokopiosz azt írta, hogy “a Nap egész évben fényesség nélkül adta ki a fényét, akárcsak a Hold”. Azt is írta, hogy úgy tűnt, mintha a nap állandóan napfogyatkozásban lenne; és hogy ez idő alatt “az emberek nem voltak mentesek sem háborútól, sem dögvésztől, sem más, halálhoz vezető dologtól.”
A fúrás helye (a kupolasátor alatt) Colle Gnifettin és a mag egy részlete, amely az 536-os év részleteit tárta fel.
N.E. Spaulding/Antiquity
Az ehhez hasonló beszámolókat egészen az 1990-es évekig nem vették nagyon komolyan, mondja Michael McCormick, a Harvard Egyetem történelemprofesszora és az Antiquity tanulmány társszerzője. Abban az évtizedben a kutatók megvizsgálták az írországi évgyűrűket, és megállapították, hogy 536 körül valóban történt valami furcsa dolog. Európában és Ázsiában a nyarak 35°F-37°F-kal hidegebbek lettek, Kínában pedig még nyári havazásról is beszámoltak. Ez a késő antik kis jégkorszak, ahogyan nevezik, akkor következett be, amikor a vulkáni hamu eltakarta a napot.
“Elég drasztikus változás volt, egyik napról a másikra történt” – mondja McCormick. “Az ősi tanúk tényleg rájöttek valamire. Nem hisztérikusak voltak, vagy nem a világvégét képzelték.”
Ezzel a felismeréssel az 536-ról szóló beszámolók újból borzasztóvá válnak. “Csodálkozunk, hogy délben nem látjuk testünk árnyékát” – írta Cassiodorus, egy római politikus. Azt is írta, hogy a Nap “kékes” színű, a Hold elvesztette fényét, és “az évszakok mintha összezavarodtak volna.”
Az 536-os kitörés hatásait 540-ben és 547-ben kitörések súlyosbították, és sokáig tartott, amíg az északi félteke felépült. “Az 536 tavaszán kezdődött késő antik kis jégkorszak Nyugat-Európában körülbelül 660-ig, Közép-Ázsiában pedig körülbelül 680-ig tartott” – mondja McCormick.
“Ez volt az egyik legrosszabb időszak kezdete, ha nem a legrosszabb év” – mondta McCormick a Science-nek.
Ez a hideg és az éhínség okozta gazdasági stagnálás Európában, amely 541-ben fokozódott, amikor kitört az első bubópestis. A pestis a Bizánci Birodalom, vagyis a Kelet-római Birodalom lakosságának egyharmadát-felét megölte.
Az 536-os ködhöz még más, eddig fel nem fedezett vulkánkitörések is hozzájárulhattak – mondja Andrei Kurbatov, a Maine-i Egyetem föld- és éghajlati tudományok professzora, az Antiquity tanulmány másik társszerzője. Azonban most már tudjuk legalább az egyik okot, amiért az 536-os emberek nem láthatták a saját árnyékukat – még délben sem.