Abd al-Rahman ibn Hisham 1778-ban született. Nagybátyja, a marokkói Szulejmán halála után Abd al-Rahmant 1822. november 30-án Fezben Marokkó szultánjává kiáltották ki. Uralkodása viharos időszakban kezdődött, amikor Marokkóban számos nemesi család és vidéki törzsszövetség próbált nagyobb hatalmat kivonni a központból, és uralkodása korai időszakának nagy részét a lázadások leverésével töltötte.
Fennállása után a szultán pénzügyei romokban hevertek. Mivel az ország zűrzavarban volt, a központi kormányzat (a Makhzen) képtelen volt sok szokásos adót beszedni. Abd al-Rahman a külkereskedelem felé fordult, amelyet az előző szultán elzárt, hogy vámbevételhez jusson, és egy sor kereskedelmi szerződést kezdett kötni különböző európai hatalmakkal. Abd al-Rahman a barbár kalózkodás intézményének újjáélesztése mellett is döntött, remélve, hogy így feltöltheti kincstárát, ez azonban összeütközéseket okozott az európai hatalmakkal, mivel a britek 1828-ban blokád alá vették Tanger-t, az osztrákok pedig 1829-ben Larache-t, Asilah-t és Tetouant bombázták. Az utolsó marokkói város bombázására a kalózkodás megtorlásaként 1851-ben került sor Szalénál.
Ügyes vezető és adminisztrátor volt, és képes volt közműveket és infrastruktúrát építeni. A belső konfliktusokkal azonban meg kellett küzdenie, és többször kellett lázadásokat lefojtania: 1824-1825, 1828, 1831-1832, 1843, 1849, 1852, 1853 és 1857-1858. A nemesek és az elégedetlenkedők lecsillapítása azonban mindig sikerült neki.
A Marokkót fenyegető legsúlyosabb külföldi fenyegetés azonban Franciaország volt, amely 1830-ban indította meg invázióját a szomszédos Algériában. Abd al-Rahman marokkói csapatokat vezényelt fel Tlemcen védelmére, de visszaverték őket, és Tlemcent 1832-ben a franciák elfoglalták. Abd al-Rahman támogatta az Abd al-Qadir al-Jaza’iri által vezetett algériai gerilla ellenállást, bár csak óvatosan, mivel nem akart francia megtorlást kiváltani. A marokkói határ menti törzsek azonban továbbra is aktívabban támogatták Abd al-Qadirt, ami arra késztette a franciákat, hogy saját csapásokat indítsanak a határon túlra, és előretolt előőrsöket létesítsenek marokkói területen, ami csak felszította a marokkói reakciókat és fokozta a szabálytalan határháborút. A franciák követelték, hogy Marokkó hagyjon fel Abd al-Qadir támogatásával, és engedje át keleti határvidékeit francia ellenőrzés alá, és 1844-ben megindították a francia-marokkói háborút. A háború nem alakult jól a szultán számára. A francia haditengerészet bombázta Mogadort (Essaouira) és Tanger-t, míg a marokkói hadsereg Abd al-Rahman fia, Moulay Muhammad vezetésével 1844 augusztusában az islyi csatában döntő vereséget szenvedett a franciáktól. Abd al-Rahman 1844 októberében kénytelen volt beleegyezni a megalázó tangeri szerződésbe, amely visszavonta az al-Kadirnak nyújtott támogatást, csökkentette a határőrségeket, és a marokkói-algériai határt módosításnak vetette alá. A Lalla Maghnia-i szerződést 1845 márciusában írták alá, amellyel a marokkói határt nyugatabbra, a Moulouya folyóhoz közelebb határolták le.
A szerződések súlyosbították a marokkói belső helyzetet, amely egyre instabilabbá vált, mivel Abd al-Rahmant azzal vádolták, hogy túl gyorsan engedett a francia követeléseknek. Abd al-Rahman valójában először elutasította a Lalla Maghnia-i szerződést, a tárgyalóit hibáztatva, de végül kénytelen volt ratifikálni azt. A hadsereg egységei és a vidéki törzsek északon és keleten, amelyek már alapvetően kormányozhatatlanok voltak, lázadásokba kezdtek, amelyeket csak nehezen vertek le. Az ezt követő időszakban szakítás következett be Abd al-Rahman és Abd al-Qadir között.
1856-ban Abd al-Rahman Mulai megalapította a Zraqten szukot a Magas-Atlasz északi oldalán, és ezzel hozzáadta a Glaouik által ellenőrzött dél-marokkói területeket, akik a 18. századtól az 1956-os marokkói függetlenségig különböző déli területeket uraló kaidák voltak, miután eredetileg Telouet-ben telepedtek le, hogy szukot alapítsanak. A Szahara és a Tafilalt régióból érkező karavánokat, valamint a helyben eladott árukat adóztatták.
A marrákesi Agdal-kerteket, egy öntözött kertet, amelyet eredetileg az Almoravidák hoztak létre a 12. században, és amelyet a szaádok idején kibővítettek, Abd al-Rahman Mulai uralkodása alatt felújították, újraerdősítették és bástyákkal vették körül.
Abd al-Rahman 1859. augusztus 28-án halt meg Meknesben. Utóda fia, IV. Mohamed marokkói szultán lett.
Hosszú uralkodása alatt bizonyította rátermettségét egy olyan korban, amikor Afrikát az erősebb európai nemzetek gyarmatosították. Képes volt megőrizni függetlenségét és fenntartani határait anélkül, hogy területet engedett volna át. Aláírta a szükséges szerződéseket is, hogy hitének érvényt szerezzen.