Egy lelkes zenetanuló, akit lenyűgöz egy híres zenész kiváló teljesítménye, megkérdezi tőle, hogy ő is nagy művész lehet-e. A zenész tanácsok és tippek formájában azt válaszolja, hogy ez bizonyosan lehetséges, de csak legalább húsz évig tartó szigorú és szigorú gyakorlás hátterében.
Valójában a gyakorlás a kulcsa bármilyen cél sikeres elérésének az életben, és még inkább, amikor a mokshához vezető ösvényen járunk. Ez az alapja minden jógának, beleértve a karmát, a bhaktit, a dhjánát, a dzsnyánát stb. is – mutatott rá Szvámí Tejomajananda egy beszédében. Krsna ezt ‘abhyasa jógának’ nevezi.
A legjelentősebb esemény minden dzsívátma életében a halál pillanata, amikor az atma, amelynek valódi lényege a halhatatlansága, egy adott testben való tartózkodás meghatározott ideje után folytatja útját. Ha ebben a pillanatban az embernek szerencséje van, hogy emlékezzen az Úrra, akkor biztosan eléri Őt, vagy eléri az Ő bháváját – ez Krsna biztosítéka.
Ezért egyedül az Úr a cél, és neki kell lennie a meditáció egyetlen tárgyának.
Ez a felvetés, bár vonzó és látszólag könnyű, egy életen át tartó szádanát feltételez. Óriási erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy legyőzzük az irányíthatatlan elmét, amely számtalan tárgy és gondolat között csapong. Ha az elmét nem áztatja át Isten az ember életének korai szakaszától kezdve, nem biztos, hogy az utolsó pillanatban csak Istenre tud gondolni.
A Bhagavata Puránában van egy történet egy királyról, aki az istenektől kegyelmet kapott, és tudni szerette volna, meddig fog élni a földön. Azt mondták neki, hogy már csak két órája van hátra az életéből, ezért elhatározta, hogy Istenről meditál. Még ha keményen próbálkozott is, az ember elgondolkodik azon, vajon mennyire volt eredményes az erőfeszítése. Vajon az elméje mindössze két óra alatt ellen tudna állni az élete során vele született zavaró tényezőknek és hajlamoknak?