Az abreakció fogalmát eredetileg talán Freud mentora, Josef Breuer fogalmazta meg; de az 1895-ös közös munkájukban, a Tanulmányok a hisztériáról-ban került először nyilvánosságra, hogy azt a tényt jelölje, hogy a traumával kapcsolatos felgyűlt érzelmek a traumáról való beszélgetéssel levezethetők. A fojtott érzelmek felszabadítása egy adott pillanat vagy probléma tudatos fókuszba helyezésével, és ezáltal a hozzá kapcsolódó elfojtott érzelmek abreagálása képezte Freud korai katartikus módszerének sarokkövét a hisztérikus átváltozási tünetek kezelésében. Úgy vélték például, hogy a traumához kapcsolódó elfojtott érzelmek a traumáról való beszélgetéssel levezethetők. Freud és Breur azonban a traumatikus esemény spontán érzelmi átélését nem tekintette gyógyító hatásúnak. Ehelyett az abreakciót úgy írták le, mint a traumatikus eseményre adott teljes érzelmi és motorikus választ, amely szükséges ahhoz, hogy a személy megfelelően megszabaduljon attól, hogy a trauma eredeti és csillapíthatatlan érzelmi intenzitása ismétlődően és kiszámíthatatlanul támadja. Bár a meglepetés eleme nem összeegyeztethető Freud terápiás megközelítésével, más teoretikusok az abreakciót az analitikus technika fontos részének tartják.
Karrierje elején Carl Jung pszichoanalitikus érdeklődését fejezte ki az abreakció, vagy amit ő traumaelméletnek nevezett, de később úgy döntött, hogy a neurózisok kezelésében korlátai vannak. Jung azt mondta:
Noha alkalmanként egyértelműen etiológiai jelentőségű traumák is előfordultak, többségük nagyon valószínűtlennek tűnt. Sok trauma annyira jelentéktelen, sőt annyira normális volt, hogy legfeljebb a neurózis ürügyének lehetett tekinteni. De ami különösen felkeltette a kritikámat, az az volt, hogy nem kevés trauma egyszerűen a fantázia kitalációja volt, és soha nem is történt meg.