Egyazon fajon belül, amint azt a modern dél-amerikai jaguár (Panthera onca) és az ázsiai tigris (Panthera tigris) mutatja, a magasabb és hidegebb területeken élő egyedek nagyobbra nőnek. A gepárdok fosszilis emlékei ritkák. A Smilodon fatalisszal ellentétben a súlyos sérülések halálhoz vezetnek, és nincs nyoma az együttműködésnek, mint az utóbbi machairodont fajnál. A fosszíliák a modern gepárdfajokhoz hasonló életmódra utalnak: magányos életmód, kivéve az anyákat és kölyköket, esetleg testvéreket, ahogy a gepárdtestvéreknél látható, specializáltabb vadászati taktika, amely szűkíti a vadászott fajok számát, és ezáltal növeli a territórium méretét, ami a faj szétszóródását eredményezi, mint a sokkal alkalmazkodóbb modern leopárd (Panthera pardus). Alan Turner gerinces paleontológus szerint “mivel az élő gepárd testarányai megvoltak, és mivel a futósebesség adott lépésfrekvencia esetén a lépéshossz függvénye, az ilyen nagytestű állatok is képesek lehettek valamivel gyorsabb futásra, mint élő rokonaik, bár a nagyobb testsúly ellensúlyozhatta a nagyobb méretből fakadó előnyöket. Hogy szükségük volt-e gyorsabb futásra, az már kevésbé világos.” Az A. pardinensis nagy méretének elérésének oka lehetett a melegen tartás, a gyorsabb mozgás, a nagyobb zsákmány leigázása, vagy a három kombinációja.
A mai gepárddal azonos területen viszonylag sikeres vadász lehetett, nagyon óvatos volt a sérülésekkel szemben, és ritkán került kapcsolatba fajtársaival. Óvatos lett volna, inkább menekült volna, mint harcolt volna, és óvakodott volna a nagyméretű zsákmánytól, amely képes lett volna megsebesíteni a gepárdot. A kooperatív vadászat általában nem volt elterjedt, és a kicsinyek halálozási aránya magas lehetett. A modern gepárdnak körülbelül 60 másodperc után abba kell hagynia a futást, vagy amikor a testhőmérséklete 40 °C fölé emelkedik, és ez a nagytestű faj valószínűleg szintén ilyen korlátok közé szorult.
VadászatSzerkesztés
A mai gepárd ideális zsákmányánál jóval nagyobb zsákmányt, a korabeli kis muntjac szarvasoktól és hegyi kőszarvasoktól kezdve a szarvasig és esetleg szambarig bármit zsákmányolhatott. A modern gepárd a macskafélék családjában sehol máshol nem látott sajátos vadászstílust alkalmaz: a nyílt síkságokon felkeresi a zsákmányt, és guggolás nélkül, lehajtott fejjel és farokkal, közvetlenül egy csoport vagy egyed felé sétál. Amikor megfelelő távolságba (általában 50 méterre) ér, előre sprintel. Az üldözés gyors és sok fordulatot vesz, amíg a gepárd megnagyobbodott harmatkarmjával meg nem akasztja a zsákmány hátsó lábát, vagy meg nem csapja az oldalát, hogy vagy kibillentse az egyensúlyából, vagy megsértse az Achilles-ínt. Amikor a préda a földre esik, a gepárd torokszorítóval megfojtja, és miután megpihent, a helyszínen annyit eszik belőle, amennyit csak tud, mielőtt nagyobb ragadozók elkergetik, vagy időnként már mindent felfalt, amit csak tud. Ez a nyílt területen történő üldözés és a hátsó láb megakasztásának sorozata egyedülálló és gyakran szükséges a gepárd számára: a nem menekülő zsákmányt a gepárd nagy zavarba ejtéssel kezeli, és gyakran sértetlenül hagyja, ha nem sikerül menekülésre bírni.
Az Acinonyx pardinensis csontvázszerkezetéből adódóan a nagyobb faj nagy valószínűséggel hasonló módon vadászott; ez is nagyméretű harmatkarmot viselt, és a sovány testalkat egyértelműen futásra termett. A becserkészés, sprint, botlás és elejtés valószínűleg közös volt a nagytestű fajok vadászati taktikájában. A modern gepárd szinte mindig torokszorítót használ a zsákmány megfojtására, és valószínűleg ez az Acinonyx-faj is ezt a módszert alkalmazta a gyilkoláshoz. A két faj kis szemfogai és gyengébb állkapocsizmai miatt a szájszorító (az oroszlánoknál látható) vagy a gerincvelő elvágása (a jaguároknál látható) általában nem jöhet szóba, így a torokszorítót használhatták a leggyakrabban. Az óriás gepárd, mivel erősebb volt, és erősebb állkapoccsal rendelkezett, amint azt Geraads és társai bizonyítják, valószínűleg képes volt arra is, hogy összezúzza áldozatai nyakában és koponyájában lévő csontokat. Mivel nehezebb is volt, hosszabb lábai ellenére valószínűleg lassabban futott, mint a mai gepárdok. Az óriás gepárd, akárcsak a modern gepárd, a húsevő fogai alapján úgy tűnik, kerülte a csontok fogyasztását, és gyors evő volt, amely valószínűleg nagy mennyiségű húst tudott elfogyasztani, mielőtt egy másik ragadozó, például a hiénák, a macsájrodont Homotherium vagy a farkasok megérkeztek volna, hogy elűzzék a macskát a zsákmánytól.