American Experience

Az 1950-es évek háború utáni Amerikáját általában a gazdasági jólét és a technológiai fejlődés időszakaként jellemzik. Valóban, a nemzet bruttó nemzeti terméke (GNP) több mint kétszeresére nőtt, az 1945-ös 212 milliárd dollárról 1960-ra 504 milliárd dollárra ugrott. Hasonlóképpen, az egy főre jutó jövedelem és a reálvásárlóerő növekedését a legtöbb amerikai élvezhette. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb nemzetévé vált. A nagy gazdasági világválság és a második világháború viszontagságaitól megfáradt polgárai közül sokan lelkesen fogadták a végtelennek tűnő bőséget. A frissen épült külvárosi házak tele voltak a legújabb technológiai kütyükkel, ahogy a fogyasztók igyekeztek csatlakozni ahhoz, amit John Kenneth Galbraith közgazdász “jóléti társadalomnak” nevezett.”

De nem volt minden rendben az afroamerikaiak számára az 1950-es években. Milliók tértek haza a második világháborúból, hogy kirekesztve találják magukat az amerikai álomból. A növekvő elvárások korában az afroamerikaiak hangot adtak követeléseiknek, hogy méltányos részesedést kapjanak abból a jólétből és ígéretből, amely a nemzet nagy részét elborítani látszott. Felhívták a figyelmet gyermekeik oktatásának rosszabb minőségére, és megkérdőjelezték a “külön, de egyenlő” oktatási rendszer fogalmát. A legtöbb afroamerikai arra a következtetésre jutott, hogy az oktatási egyenlőséget csak integrációval lehet biztosítani.

A kor legtöbb amerikai polgárához hasonlóan Dwight Eisenhower is egy nagyrészt szegregált társadalomban élte le az életét. Gyermekkorának Abilene-i lakosai között nem voltak afroamerikaiak. West Pointban szintén nem éltek színesbőrűek. Ike teljes katonai szolgálatát 1915-től 1948-ig egy szegregált hadseregben töltötte. Eisenhower ennek ellenére nyilvánosan beszélt arról, hogy hisz a mindenki számára biztosított esélyegyenlőségben, és első hivatali ideje alatt elrendelte Washingtonban az összes közintézmény szegregációjának feloldását. Személy szerint azonban sok déli szegregációpárti szimpatizált vele.

1954-ben a Legfelsőbb Bíróság olyan döntést hozott, amely a faji szegregáció kérdését az amerikai köztudat előterébe kényszerítette.

A Brown v. Board of Education of Topeka, Kansas ügyben a bíróság egyhangúlag kimondta, hogy a “külön, de egyenlő” intézmények – köztük az állami iskolák – létrehozása alkotmányellenes. A bíróság döntése dühös ellenállást váltott ki számos déli iskolakörzetben.

Amíg Eisenhower nem volt hajlandó nyilvánosan kommentálni a Brown v. Board of Education ügyet, világossá tette, hogy fenntartja az alkotmányt. Tennessee-ben és Texasban erőszakos tüntetések törtek ki, amikor az államok jogainak kérdései ütköztek az alkotmányos felhatalmazással. 1957 szeptemberében Orval Faubus arkansasi kormányzó elrendelte, hogy az állami Nemzeti Gárda csapatai vegyék körül a Little Rock-i Central High Schoolt, hogy megakadályozzák kilenc afroamerikai diák beiratkozását.

Eisenhower világossá tette, hogy félreteszi személyes érzéseit, hogy érvényt szerezzen a törvénynek. Az elnök kijelentette: “A Legfelsőbb Bíróság döntött, és én felesküdtem, hogy fenntartom az alkotmányos folyamatokat ebben az országban — engedelmeskedni fogok”. Eisenhower mégis remélte, hogy elkerülheti a közvetlen szövetségi beavatkozást Arkansas állam ügyeibe. Összehívta Faubus kormányzót, hogy találkozzon vele, és közölte vele, hogy nem remélhet győzelmet az Egyesült Államok kormányával való leszámolásban. Eisenhower biztos volt abban, hogy ő és Faubus megegyeztek. Tévedett. Little Rockba visszatérve Faubus a középiskolában tartotta az állami nemzeti gárdát. Amikor egy szövetségi bíró felszólította, hogy ne avatkozzon bele az iskola szegregációjának megszüntetésébe, Faubus eltávolította a gárdát, és csak a helyi rendőrségre hagyta a dühös, erőszakos tömeg elhárítását. A rendőrségnek sikerült biztonságosan eltávolítania a kilenc diákot, de a káosz folytatódott.

Mivel Little Rock utcáin több ezres lármás csőcselék tombolt, Woodrow Wilson Mann polgármester sürgős táviratot küldött a Fehér Házba, amelyben szövetségi csapatokat kért a rend helyreállítására. Eisenhower, akinek legendáját a határozott fellépés kovácsolta, a sajtóban támadásoknak volt kitéve, amiért hagyta, hogy a helyzet kicsússzon az irányítás alól. Eisenhower egy országosan sugárzott televíziós beszédben tájékoztatta a nemzetet, hogy szövetségi csapatokat vezényelt Little Rockba, hogy biztosítsák a törvényt. Ike hangsúlyozta, hogy egyetlen szándéka az alkotmány fenntartása volt — nem hitt az erőltetett integrációban.

1957. szeptember 24-én a 101. légideszant hadosztály ezer tagja érkezett Little Rockba, hogy szétoszlassa a feldühödött tömeget, és bekísérje a kilenc afroamerikai diákot az iskolába. A fehér szegregációpártiak az akciót “inváziónak” nevezték.”

Eisenhower úgy jellemezte a Little Rock-i helyzetet, hogy “minden képzeletet felülmúlóan zavaró” volt, és azt a napot, amikor csapatokat küldött oda, legszomorúbb napjai közé sorolta.