Mivel lehetne jobban megünnepelni egy zenei magazin 50. évfordulóját, mint egy top-50-es listával? Tekintve, hogy mostanában mennyi időt töltünk otthon, egy albumlista tűnt a legésszerűbb és legszórakoztatóbb megoldásnak. Normális körülmények között talán nem mindannyiunknak lenne lehetősége arra, hogy ilyen hosszúságban elmélyedjünk ennyi rögzített vallomásban; akár ki is használhatjuk a lehetőséget, amíg van.
Néhány alapvető alapszabályra azonban szükség volt. A legfontosabbak:
1) Tíz album minden évtizedre, amióta a JazzTimes létezik.
2) Évtizedenként legfeljebb egy album egyetlen “címszereplőtől”. (Természetesen sok ilyen művésznek van módja arra, hogy mások albumain újra felbukkanjon, de ezért nem büntettük őket. Hasonlóképpen, nem gondoltunk arra, hogy bármelyik albumot kivágjuk, csak azért, mert a rajta szereplő játékosok ugyanazon évtizeden belül több más albumon is felbukkannak.)
3) Nincs rangsorolás; ez túl nagy nyomás lenne, és emellett visszatetszően furcsának tűnt egy 2016-ban készült albumot “jobbnak” vagy “rosszabbnak” nevezni, mint egy 1971-ben készültet. A kronológia, a megjelenés dátuma alapján, lenne az egyetlen meghatározó a végső sorrend kialakításában.”
Ezeket a szabályokat szem előtt tartva átlapoztuk a régi JT-kritikákat és kritikusok felméréseit, valamint különböző más forrásokat is megkérdeztünk (az elmúlt 20 év albumaihoz Nate Chinen Playing Changes című könyve különösen hasznosnak bizonyult az ötletelésben). Ezután jelölteket kértünk a magazin kulcsfontosságú munkatársainak egy kis csoportjától. Miután az összes szavazat beérkezett, táblázatba foglaltuk őket, és elkészítettük az itt látható listát.
Mint a legtöbb ilyen lista, ez is azt a fajta kompromisszumot tükrözi, amely szükségszerűen együtt jár a konszenzussal. Természetesen nem az én személyes ízlésemet tükrözi. Az én saját top 10-esem a ’70-es évekből, hogy csak egy évtizedet válasszak, egy másik Miles Davis lemezt tartalmazna (vagy Jack Johnson vagy On the Corner), valamint az Air Air Lore és Ornette Coleman Science Fiction című lemezét. Valóban, egyetlen Ornette-album hiánya az egyik legnagyobb csalódás. Nem azért, mert senki sem szavazott rá, hanem azért, mert nem szavaztak elég sokan ugyanarra a lemezre, ami azt jelentette, hogy egyikük sem került ki az adott évtized top 25-ös listájáról. Ellenálltam az erős kísértésnek, hogy ebben az esetben Istent játsszak, és hagytam az eredményeket állni.
Amíg tavasszal összeállítottuk a listát, újabb kérdések merültek fel. Például, miért hagyjuk, hogy a kritikusok élvezzék az egészet? Nem kellene az olvasóinkat is bevonni? Így is tettünk, és elindítottunk egy sorozatot, amely öt olvasói szavazást tartalmazott – évtizedenként egyet-egyet -, amelyek körülbelül egy-egy hónapig futottak a jazztimes.com-on. Közel 50 000 szavazattal később a szavazások eredményei is megérkeztek (albumonként a leadott szavazatok száma szerint rangsorolva), és lenyűgöző összehasonlítani a listát a miénkkel. Talán nem meglepő, hogy minél messzebbre megyünk vissza, annál közelebb kerülünk az egységhez; a ’70-es évek esetében a 10 választásból hét azonos mindkét listán, és az olvasók listájának másik három címe mind a mi top 20-unkban van. De ahogy belépünk a ’80-as évekbe, a vélemények kezdenek eltérni, bár előrefelé még mindig vannak közös pontok, amelyekben egyetértünk, Wayne Shorter kiválósága a legnagyobb.
Azzal kapcsolatban, hogy mi van itt és mi nincs, lehet vitatkozni (és szinte biztosan fogunk is); erről szólnak az ilyen cikkek. De egy dolog biztos: az 50 album közül egyiket sem lehet rosszul hallgatni. És mindegyiket meghallgatni, vagy akár csak egy kis ízelítőt is mindegyikből… nos, kevés jobb módja lehet a JazzTimes arany évfordulójának megünneplésére. Eltekintve attól a nagyszabású partitól, amelyet mindannyian remélünk, hogy valamelyik évben újra megrendezhetünk.
Kezdjük kritikusainknak az 1970-es évek 10 legjobb jazzalbumának kiválasztásával. Az 1980-as évekről itt, az 1990-es évekről itt, a 2000-es évekről itt, a 2010-es évekről itt. -Mac Randall
Miles Davis: Columbia: Bitches Brew (Columbia, 1970)
Mindent a Bitches Brew-ról, a címtől és a borítótól kezdve provokatív volt. Ugyanannyi hallgatót elidegenített, mint ahányat elbűvölt, és még többeket zavarba hozott. Mindazonáltal Miles Davis elektromos, pszichedelikus, gyakran amorf kísérletei forradalmat indítottak el a jazzben – és tovább tartottak, mint a forradalom. A Bitches Brew egyedülálló felvétel maradt. Ha sötét, maró textúrái és távolságtartó produkciója nem is teszi könnyűvé a hallgatást, földhözragadt groove-jai mindig megrészegítenek. MICHAEL J. WEST