16 éves voltam.
Új nevet kaptam, majd bedrogoztak. Nem szerettem az infúziót. Apukám fogta a kezemet, de én elkezdtem nagyon ideges lenni. Megemelték a gyógyszeradagomat, és elkocsikáztattak. Nagyon fáztam, ezért adtak egy takarót. Visszafelé számoltam 100-tól…99-től…98-tól…
A vég.
Az első gyermekem életének vége.
Mindig furcsa volt számomra, amikor terhes voltam az első gyermekemmel, mert az emberek mindig megkérdezték: “Ez az első?”. Utáltam ezt a kérdést. Nem tudtam, hogyan válaszoljak.
“Ööö, nem, én öltem meg az első babámat, ez lesz a második”. Ez nem működött volna. “Az első a mennyben van.” Az sem működne, az emberek azt hinnék, hogy elvetéltem. A “Ez a férjem és az én első gyerekem.”
Az abortuszom óta 23 év telt el. Bár megbocsátást kaptam, és megszabadultam a rabságtól, amelyben egykor voltam, az életem azon időszakának és a végzetes döntésemnek az emlékei még mindig olyan mélyen fájnak az emlékezéskor.
Soha nem fogom elfelejteni, amikor felhívtam apámat, hogy elmondjam neki, hogy terhes vagyok. Olyan kedves és szeretetteljes volt velem szemben. Soha nem fogom elfelejteni a nagymamám szájából elhangzott szavakat sem, amikor ugyanezt mondtam neki: “Majd én gondoskodom róla”. Mi? “Nem, megtartom a babát.”
Három hónappal később gondoskodott “róla”.
A három hónap, amikor 16 évesen terhes voltam, valószínűleg életem három legnehezebb hónapja volt. Nagyon beteg voltam, nagyon egyedül éreztem magam, és olyan irányba szakadtam, amire nem voltam felkészülve. Mindenkinek volt megoldása a “problémámra”, de az enyémet senki sem akarta hallani. Meg akartam tartani a babát… először. Úgy gondoltam, hogy megházasodhatok és családot alapíthatok. Miután beszélgettem másokkal, és elmondták, hogy milyen fontos dolgokról maradnék le, ha megtartanám a babát, például a bálról, úgy gondoltam, jobb lenne, ha odaadnám a babát valakinek, akinek nem lehet gyereke. Nem, az embereknek ez az ötlet sem tetszett. Ezalatt az idő alatt anyukám teljesen kivonult a helyzetből. Szinte elzsibbadt az egész dologtól. Meg kellett küzdenie a saját démonaival, és nem tudta kezelni az enyémet. Apám, egy csodálatos apa, úgy döntött, hogy valószínűleg az abortusz a jobb választás. Nem hiszem, hogy tényleg hitt ebben, de neki is megvolt a saját nyomása. Egy személy az életemben még magának is akarta a gyermeket, de én nem tudtam volna elviselni, hogy az a személy nevelje a gyermekemet. Említettem már, hogy a nagymamám, akit a “legjobb barátomnak” tartottam, ez idő alatt nem beszélt velem? Még csak rám sem nézett. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a másik nagymamám meglátogatott. Meggyőzött arról, hogy az abortusz tényleg a legjobb döntés lenne. Olyan kedvesen beszélt hozzám, és szeretetet mutatott. Ekkor már kétségbeesetten kerestem minden jelet, hogy szerethető vagyok, ezért akkor és ott beleegyeztem az abortuszba.
Elmentem az orvoshoz, aki az abortuszt elvégezte volna. Volt képe azt mondani nekem, hogy “csak a bolond követi el kétszer ugyanazt a hibát”. Olyan bölcsnek tűnt… Vajon hány hibát követett el élete során?”
A “beavatkozás” előtti este megkértem a babát, hogy bocsásson meg nekem. Átöleltem a pocakomat és sírtam.
A nap elérkezett, és apám elkísért a kórházba. Igen, a kórházba, nem a helyi abortuszklinikára. Az orvos úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha egy kórházban lennék, ahol teljesen ki tudnának ütni… az öntudatlanságig elkábítanának. Még a nevemet is megváltoztatta, hogy ne maradjon nyoma annak, hogy abortuszon voltam… Elég előkelő családom volt. Azon a délutánon nem nekem volt abortuszom, hanem Sandy Charlesnak. Sandy Charles azon a napon feladta a reményt… Sandy Charles hagyta, hogy tűt szúrjanak a karjába, drogot az ereibe, és egy gyilkost a magánterületére. Sandy Charles felajánlotta a gyermekét, hogy lemészárolják.
Két napig aludtam. Amikor felébredtem, a nagymamámnál voltam, annál, aki korábban nem állt szóba velem, de most mosolyogva tálalt nekem pirítóst. Hozzá költöztem… jobb volt így. Megettem a pirítóst. Az abortuszomról soha nem esett szó. Ez egy új nap volt. Mintha meg sem történt volna.
A heves fluoreszkáló fény alatt
kínálta a kezét, hogy megfogjam
stabilitást és nyugalmat kínált
és én összenyomtam a tenyerét
a csípésen keresztül…húztam, rángatózva
a mosolyom nem volt meggyőző
azon a steril csatatéren, ahol
csak áldozatok
sohasem hősök
a szívem az abszolút nullát érte
-Ani Difranco
A főiskola utolsó évében voltam. Könnyek folytak le az arcomon, ahogy zokogva térdre estem, és az Úrhoz kiáltottam: “Mi a baj velem?! A mélyponton vagyok, és nem tudok lejjebb menni. Kérlek, segíts rajtam!” Sötétség kúszott a lelkemre, és teljesen kikészültem. A szemem elhomályosult, és a csontjaim alig bírták megtartani a húsomat. A kétségbeesés gödrében voltam.”
“Türelmesen vártam az Úrra; ő felém fordult, és meghallgatta kiáltásomat…”
Tanácsadó akartam lenni, és szükségem volt némi tapasztalatra az önéletrajzomhoz. Ismertem egy kis helyet a lakásomtól két háztömbnyire, ahol gyakorlatot szerezhetnék. Ahogy átolvastam a jelentkezési lapjukat, az egyik kérdés megragadott: “Mit tud az abortuszról?”. Azt gondoltam magamban, “semmit… hmmm… jobb, ha szerzek egy könyvet erről”. Igen, ennyire távolságtartó voltam. Találtam egy könyvet, melynek címe: Tiltott gyász, az abortusz ki nem mondott fájdalma, és nekiláttam elolvasni, hogy képes legyek választ írni a jelentkezési kérdésre. Elmentem egy kis kávézóba, leültem egy kényelmes székre, a jegyzetfüzetem és a tollam készen állt a jegyzetelésre. Aznap azonban nem tinta töltötte meg a papírt, hanem könnyek. Szemtől szembe kerültem rejtett fájdalmammal.”
“Ő emelt ki a nyálkás gödörből, a sárból és a mocsárból…”
Visszamentem a lakásomtól két háztömbnyire lévő kis helyre. Ez történetesen egy krízis terhességi klinika volt. És történetesen egy olyan hely volt, ahol egy csodálatos, kedves, szelíd és szeretetteljes nő volt, aki abortusz utáni nőknek adott tanácsot. Azt mondtam neki: “Azt hiszem, az Úr azt akarja, hogy foglalkozzak az abortuszommal”. A szárnyai alá vett, és végigmentünk a Megbocsátva és szabaddá téve című bibliatanulmányon. Biztonságos helyet adott nekem, ahol kendőzetlenül megélhettem minden érzésemet – tagadás, harag, depresszió… (igen, tökéletes példája voltam a gyász szakaszainak). Képes voltam beismerni a bűneimet, meggyászolni a veszteségemet, és elfogadni a megbocsátást és a kegyelmet. Végre úgy éreztem, hogy a lábam kezdett megvetni valamit… valakit, aki valódi…
“Sziklára állította a lábamat, és szilárd helyet adott nekem, ahol megállhatok…”
Meg tudom ölelni a nőket. Ha! Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de ez az egyik módja annak, hogy meggyógyultam. A fájdalmam része volt a nőkkel szembeni bizalmatlanság, és ha valaki megpróbált megölelni, még egy barátom is, megmerevedtem. Annyira be voltam falazva. Most, ha valaha találkozol velem, kérlek, adj egy nagy ölelést, és elolvadok. Képes vagyok arra is, hogy életpárti reklámokat nézzek, és ne hagyjam el a szobát. Mosolyogni tudok, amikor kisgyerekeket látok, ahelyett, hogy könnyeznék. Teljes mértékben magamhoz tudom ölelni a saját gyermekeimet, tudva, hogy nem baj, ha örülök nekik, Isten nem fog megbüntetni az abortusz bűnéért – Jézus Krisztus már elvállalta ezt a büntetést helyettem a kereszten. Szabad vagyok. Tudod, mi van még? Elmondhatom a történetemet. Kegyelem és oltalom borít be… Szeretnek és megbocsátanak nekem. A szégyen, amit egykor hordoztam, a kereszt lábánál fekszik; a Sátánnak nincs hatalma felettem. Isten az egyetlen, akinek hatalma van megmondani, ki vagyok… és én az Övé vagyok.”
“Új éneket adott a számba, dicshimnuszt a mi Istenünknek. Sokan meglátják és félni fognak, és bizalmukat az Úrba vetik.” Zsolt 40: 1-3
Egyfajta kiegészítésként szeretnék megosztani egy gyönyörű és mély dolgot, amit Isten tett velem. Az egyik dolog, amit nagyon szerettem volna tudni, az a kisbabám neme volt, hogy elnevezhessem. Az Úr adott nekem egy álmot. Az álmomban egy szőke hajú, ragyogó kék szemű, hét-nyolc év körüli fiú ölelt meg, és azt mondta, hogy minden rendben van. Folyton mondtam neki, hogy sajnálom, de ő csak azt hajtogatta, hogy minden rendben van, és hogy egy nap majd újra lát engem. Dávidnak hívták.
“Meggyógyítja az összetört szívűeket, és beköti sebeiket.” Zsoltárok 147:3