A huszadik század elejére a paleoantropológiában és az őskori régészetben egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy módot találjanak a fosszíliák és leletek kormeghatározására, hogy megismerjék az egyes példányok korát, de ami még fontosabb, hogy abszolút kronológiát állítsanak fel az emberi őskorban. A radiokarbon és a kálium-argon kormeghatározási módszerek a huszadik század utolsó felében forradalmasították a paleoantropológiát. E módszerek feltalálását megelőzően azonban már voltak kísérletek a fosszilis csontok kormeghatározására szolgáló kémiai módszerek kidolgozására. Emile Rivière és Adolphe Carnot 1890-es években folytatott együttműködése vezetett a fluoros kormeghatározási módszer kifejlesztéséhez, de ezt a módszert csak az 1940-es években fejlesztette tovább és alkalmazta széles körben Kenneth Oakley a paleoantropológia számos problémájának megoldására, beleértve a Piltdown-ember vitáját is. A fluoros kormeghatározási módszer feltalálása jelentős előrelépést jelentett a paleoantropológia abszolút kormeghatározásra való törekvésében, ugyanakkor érdekes problémákat és kérdéseket vet fel a paleoantropológusok és a vegyészek azon képességével kapcsolatban, hogy a fluoros kormeghatározási módszer sikeres kifejlesztése és alkalmazása érdekében egyesítsék a különböző készségeket és tudásanyagot.