Adenokarcinóma (“adeno” = “mirigy”, “carcinoma” = hámrák) a tüdőrák leggyakoribb típusa az Egyesült Államokban, Japánban és Nyugat-Európa nagy részén, bár Európa keleti részein ez a második leggyakoribb forma (a laphámrák után). Az adenokarcinómák kivételesen heterogén daganatok, amelyek négy fő szöveti architektúrában (acináris, papilláris, bronchioloalveoláris és szolid), valamint számos ritkább változatban fordulnak elő. Leggyakrabban azonban ezek az elváltozások két vagy több altípus vagy változat keverékét mutatják, és “kevert altípusú adenokarcinóma” alosztályba sorolják őket.
Kínában, ahol a világon a legtöbb dohányos és tüdőrákos eset fordul elő, az acináris szöveti architektúra messze az adenokarcinóma leggyakoribb szövettani altípusa, amely az összes adenokarcinóma mintegy 40%-át teszi ki, és előfordulása az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt. Európában az acináris adenokarcinóma az összes adenokarcinóma akár 50-60%-ában is a domináns architekturális mintázatot alkothatja.
A tüdő acináris adenokarcinómája rendkívül halálos betegség. A teljes ötéves túlélési arány megközelítőleg 16% és 22% között van. Általában az acináris (vagy papilláris) mintázatú betegek túlélése minden stádiumban jobb, mint a szolid mintázatú betegeké, de lényegesen rosszabb, mint a bronchioloalveoláris mintázatú betegeké. A túlélés jelentősen jobb azoknál a betegeknél, akiknek a daganata jól differenciált (azaz a mirigyek és/vagy tubulusok teljesebben kifejlődtek), mint a rosszul differenciált (azaz csökevényes mirigyekkel rendelkező) betegeknél.
Egyes vizsgálatok szerint a H-ras és a fes onkogének az onkogenezis fontos mozgatórugói számos acináris típusú tüdőrák esetében.