Az elhízás meghatározása és osztályozása

Túlsúly vagy preelhízás

Ez a kategória minden olyan személyt magában foglal, akinek a BMI-je 25 és 29 között van.9kg/m2. Ők az elhízás kockázatának kitett emberek. Akkor tekintjük őket statikus fázisban lévőnek, amikor semleges energiaegyensúly mellett stabilan tartják a testsúlyukat. Ezzel szemben a súlygyarapodás dinamikus fázisában vannak, amikor a testsúly a pozitív energiamérleg eredményeként növekszik, azaz a kalóriabevitel nagyobb, mint az energiafelhasználás.

Sok elhízott betegnél a különböző fogyókúrás kezelések hatására a testsúly gyakran ingadozik, ami gyakori fogyást és súlygyarapodást okoz (rebound jelenség), amit Yo-Yo szindrómának neveznek.

Amikor a betegek egyszer híznak, megfigyelték, hogy különböző biológiai és pszichológiai mechanizmusok révén hajlamosak fenntartani és megvédeni ezt az új súlyt. Azt feltételezik, hogy a kezdeti szakaszban egy sor – viselkedési és környezeti – tényező felelős az elhízás kialakulásáért azoknál a genetikai hajlamú személyeknél, akiknél a zsírszövet anyagcseréjében olyan változások alakulnak ki, amelyek hajlamosak az elhízás állapotának állandósulására és az elhízáshoz társuló számos társbetegség kialakulásának kedveznek.

Az elhízás korai szakaszában úgy vélik, hogy az energiaegyensúly minimális egyensúlyhiánya a testösszetételben a zsír fokozatos és tartós felhalmozódásához vezethet. Ezek az egyensúlyhiányok gyakran megfigyelhetők számos olyan mindennapi élethelyzetben, amikor csökken a fizikai aktivitás, például a sport abbahagyása vagy a korábbiaknál mozgásszegényebb életmódra való áttérés.

Az elhízás következményei

Az elhízást a nem fertőző betegségek, például a szív- és érrendszeri betegségek, a 2-es típusú cukorbetegség, a mozgásszervi betegségek és egyes rákos megbetegedések (endometrium, emlő és vastagbél) egyik fő kockázati tényezőjének tekintik. Az elhízás növekedésével nő ezeknek a nem fertőző betegségeknek a kockázata.

Az elhízott betegek életminőségét emellett a becslések szerint a következmények – mind pszichológiai, mind szociális szempontból – nagymértékben rontják.

Az elhízott gyermekeknél felnőttkorban megnő az elhízás, a korai halálozás és a fogyatékosság valószínűsége. E megnövekedett jövőbeli kockázatok mellett az elhízott gyermekeknél fokozódik a légzési nehézség, megnő a törések és a magas vérnyomás kockázata, valamint a szív- és érrendszeri betegségek korai markerei, az inzulinrezisztencia, a 2-es típusú diabetes mellitus és a káros pszichológiai hatások.

Az elhízás osztályozása

A felnőttkori elhízás nemzetközi osztályozása a WHO által a BMI alapján javasolt osztályozás (1. táblázat).

Az elhízás definíciója szerint azonban az elhízott személyek azok, akiknek felesleges testzsírjuk van.

A normál testsúlyú felnőtt férfiaknál a teljes testsúly 15-20%-a, a nőknél pedig a teljes testsúly 25-30%-a közötti zsírtartalomról beszélünk.

Deurenberg és munkatársai egyenletet állítottak fel a felnőttek teljes zsírszázalékának becslésére a BMI, az életkor és a nem alapján (3. táblázat).

Látható, hogy adott magasság és testsúly esetén a nőknél a testzsírszázalék körülbelül 10%-kal magasabb, mint a férfiaknál. Ez arra utal, hogy a nők jobban alkalmazkodnak a testzsírhoz, mint a férfiak, mivel a zsír nagy része a bőr alatti és perifériás területeken (mellek, fenék, combok) oszlik el, míg a férfiaknál a felesleges zsír inkább a hasban rakódik le, mind a bőr alatti, mind az intraabdominális zsír.

Másrészt megállapították, hogy az életkor előrehaladtával az emberek testzsírtartalma növekszik, annak ellenére, hogy a testsúlyuk stabil marad.

A gyakorlatban azonban egy személy elhízottnak minősítéséhez a testsúly mérését vagy a testsúly és magasság alapján számított indexeket (BMI) használjuk, a nemzetközi konszenzusban meghatározottak szerint. A 30 kg/m2 vagy annál nagyobb BMI az elhízás diagnosztizálására általánosan használt klinikai mutató mindkét nemben (1. táblázat).

A BMI használatának előnyei azon alapulnak, hogy jó populációs korreláció (0,7-0,8) áll fenn a testzsírtartalommal, és hogy pozitív korrelációt mutattak ki a (teljes és kardiovaszkuláris) halálozás relatív kockázatával, nemtől függetlenül. Ez az összefüggés határozta meg az elhízás diagnózisának határértékeit.

A különböző populációk sajátos kockázatának megfelelően azonban különböző BMI-határértékeket javasoltak. Így az ázsiai származású személyek esetében az elhízás diagnosztizálására a 25 kg/m2 BMI határértéket javasolták, mivel az ilyen etnikai eredetű személyek jelentős csoportjánál alakul ki 2-es típusú cukorbetegség és szív- és érrendszeri betegség, a nyugati populációkban megfigyelt BMI-értékeknél alacsonyabb értékekkel.

A BMI-nek az elhízás mutatójaként való használatával kapcsolatban több korlátot is felvetettek. Ezek közé tartozik, hogy egyéni szinten a BMI nem jó mutatója a testösszetételnek, mivel nem tesz különbséget a sovány tömeg és a zsírtömeg súlyhoz való hozzájárulása között. Másrészt a BMI nem méri a testzsír változását az életkor, a fizikai edzés és a végtaghossz és az ülőmagasság tekintetében eltérő testarányú etnikai csoportok esetében.

A gyermekeknél a BMI jelentősen változik az évek során, és jelentősen megnő az első életévben. Ezután 5-6 éves korig csökken. Ezt követi a BMI további növekedése, az úgynevezett “adipocita rebound”. A 6 évesnél idősebb gyermekek esetében az elhízást a nem, a BMI és az életkor szerinti növekedési görbék alapján határozzák meg. Az elhízás osztályozása ebben a korcsoportban olyan táblázatokon alapul, amelyek életkor és nem szerint tartalmazzák a BMI-percentiliseket, ami megköveteli a helyileg előállított táblázatok használatát, amelyre Chilében miniszteri technikai szabványokat hoztak létre, amelyek tartalmazzák ezeket a táblázatokat.

Testzsírmérés

A testzsír pontos mérése a klinikai gyakorlatban nehezen és költségesen elvégezhető eljárás. A testzsír mérésére különböző módszereket alkalmaztak. Az alkalmazott módszerek között szerepel a bőr alatti ráncok mérése különböző pontokon (bicipitális, tricipitális, subscapularis és suprascapularis), amelyek összegét a bőr alatti zsír indikátorának tekintik. Ez azonban egy olyan módszer, amely nagy megfigyelők közötti variabilitással jár, és amelyet nehéz elvégezni a nagyon nagy bőrredőkkel rendelkező elhízott betegeknél.

A jelenlegi klinikai gyakorlatban a leggyakrabban használt módszer a bioelektromos impedancia mérése, az úgynevezett bioempedanciamérés, amely a test impedanciáját (vagy ellenállását) méri egy alacsony intenzitású váltakozó áram áthaladásával szemben, és így lehetővé teszi a test víztartalmának meghatározását. A szövetek állandó hidratáltságát feltételezve a zsírmentes tömeg és a testzsír tömege egyenletek segítségével kiszámítható. Ezt a módszert könnyű elvégezni, nagyfokú reprodukálhatósággal, de csak mérsékelt pontossággal.

A kettős röntgenabszorpció (DEXA) egy olyan módszer, amely 3 kompartment (zsírtömeg, sovány tömeg és csonttömeg) mérését teszi lehetővé. Előnye, hogy nem csak a teljes zsírtömegről, hanem a regionális zsírtömegről is információt nyújt. Ez egy alacsony sugárzású eljárás, de költséges, és nem fogad el erősen elhízott (150 kg feletti) alanyokat, ezért elsősorban klinikai kutatásokban alkalmazzák. Számos más módszer áll rendelkezésre szinte kizárólag kutatási célokra, mint például a hidrodenzitometria, a BodPod, a hígítási módszerek és a 40K mérés.

A hasi elhízás

A francia orvos, Jean Vague már az 1940-es években felvetette, hogy a testzsír anatómiai eloszlása differenciáltan határozza meg az elhízással járó egészségügyi kockázatot.

Már megállapították, hogy a test thoracoabdominális területén történő preferenciális zsírfelhalmozódás a szív- és érrendszeri és metabolikus betegségek fokozott kockázatával jár. Ezért azóta számos mérést és indexet javasoltak a testzsír eloszlásának meghatározására. A legelterjedtebbek közé tartozik a derék-csípő arány és a derékkörfogat mérése önmagában, amely állítólag ugyanolyan pontosan megbecsüli a hasi zsírszövetet, mint a derék-csípő arány. Ezért a derékkörfogat mérését ma már a hasi elhízáshoz kapcsolódó kardiovaszkuláris kockázat jó klinikai előrejelzőjének tekintik.

A derékkörfogat mérése nem nyúlékony mandzsettával történik, és a mérést egy egyenletes kilégzés végén, álló helyzetben, az alsó bordaív és a csípőcsúcs közötti középpontban, a középső hónaljvonal magasságában, a padlóval párhuzamosan kell elvégezni. A csípőkerületet a trochanterus szintjén, álló helyzetben mért legnagyobb kerületként kell mérni. Mindkét anatómiai pont esetében ajánlott legalább 2 mérést végezni és átlagolni.

Számos prospektív vizsgálat bizonyította, hogy a megnövekedett derék-csípő arány és a szív- és érrendszeri betegségek megnövekedett kockázata között a BMI-től független összefüggés van. Manapság a klinikai gyakorlatban inkább csak a derékmérést részesítik előnyben, mivel a csípőmérés nehezebb. Ezen túlmenően nincsenek validált határértékek erre a mutatóra.

Az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézeteinek (NIH) elhízásról szóló klinikai iránymutatásainak ajánlásai szerint a BMI határértékei az Egyesült Államokban a legmagasabb BMI-nek tekintendők. (NIH) szerint a nők esetében 88 cm-es, a férfiak esetében 102 cm-es derékkörfogat-határértékeket tekintik a metabolikus szindróma definíciójába tartozó értékeknek a koleszterinszint szakértői csoport által a harmadik felnőttkori kezelési csoportban (ATP III) javasolt iránymutatások szerint. A következő derékkörfogat-határértékeket határozták meg riasztási szintként és olyan szintként, amelynél terápiás lépéseket kell tenni (4. táblázat).