A szlovéniai Soča-völgyet látva ma, a vízmárványszínű folyószakadékokkal, a meredek sziklákról lágyan lezúduló vízesésekkel és a sűrű, benőtt smaragdzöld erdőkkel, nehezen tudtam elképzelni, hogy a terület egykor Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényének kopár és szürke Soča-völgyére hasonlított:
“Volt harc azért a hegyért is, de nem volt sikeres, és ősszel, amikor jött az eső, a gesztenyefákról lehullott minden levél, az ágak csupaszok voltak, a törzsek pedig feketék az esőtől. A szőlőskertek is soványak és csupaszok voltak, és az egész vidék nedves, barna és halott volt az ősztől.”
Azt még nehezebb elképzelni, hogy a völgy egykor az Isonzó front része volt, az első világháború egyik legvéresebb frontvonala. Körülbelül 1,7 millió katona halt meg vagy csonkult meg egy életre az Isonzo-fronton harcolva, sokan vesztették életüket, miközben megpróbáltak a meredek hegyoldalakon navigálni, fehérlő hóviharokban harcolni vagy áthatolhatatlan kanyonokon átkelni.”
- Kapcsolódó cikk: Epicurean Slovenia makes its mark
“A Soča-völgy – és különösen a Bovec környéke – mikroklímája miatt egyedülálló” – mondta a Soča Rafting vezetőm, Jure Črnič. “A Júliai-Alpokkal az egyik oldalunkon, a Földközi-tengerrel a közelben, a Bovec-medencével és a mély kanyonokkal és folyókkal együtt az időjárás egészen hirtelen – és kedvezőtlen körülmények között – változhat.”
Az első világháború idején a Soča folyó (olaszul Isonzo folyó néven ismert) észak-déli irányban futott az akkori osztrák-olasz határ mentén, és egy új, 600 km hosszú frontot nyitott, amikor Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. 1915 és 1917 között összesen 12 nagyobb csatát vívtak itt, a 12 offenzívából 11-et az olasz fél indított. Annak ellenére, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia erőfeszítéseket tett a régi hágóvédművek felújítására és a folyó saját oldalát szegélyező hegyek megerősítésére, a szövetségesek végül megnyerték az első világháborút, és a mai Szlovénia területét az 1920-as rapalói szerződés értelmében Olaszországhoz csatolták.
Az Isonzónál vívott csaták során a Soča-völgy 300 000 lakosa közül sokakat kitelepítettek Ausztria-Magyarország középső részére, hogy elkerüljék a frontvonal kereszttüzét, míg mások kénytelenek voltak feladni otthonukat a katonák laktanyáiért. Számtalan lakos soha nem tért vissza, és a régióba szállított és ott meghalt katonák ezreiről kevés feljegyzés vagy nyom maradt.
A következő években a régió még nagyobb átalakuláson ment keresztül, és sok régi, első világháborús helyszínt hagytak pusztulni a pusztaságban. Az olaszosítás a náci német erők megszállásába torkollott, és végül a régiót a második világháború végén Jugoszláviába olvasztották be. A szlovénok csak 1991-ben nyerték el függetlenségüket, és ma sok Soča-völgyi lakos a kaland- és kulturális turizmus felé fordult, hogy megélhetést biztosítson.
Különösen az Ustanova Fundacija Poti Miru v Posočju nevű alapítvány dolgozik azon, hogy az első világháború nyomai ne tűnjenek el. A Kulturális Örökségvédelmi Intézettel együttműködve létrehozta a Pot Miru, azaz “A béke sétányát”, egy 90 km hosszú útvonalat, amely öt egynapos szakaszra osztja az első világháború néhány fontos helyszínét és a Soča-völgy természeti látnivalóit.
A séta első szakasza mintegy 11 km hosszú, Log pod Mangartom városától a Čelo szabadtéri múzeumig, a Kal-Koritnica várostól északra található egykori osztrák-magyar tüzérségi erődítményig. Én a Log pod Mangartomtól kb. 5,4 km-re délre, a Kluže erődnél csatlakoztam az ösvényhez, ahonnan kiváló kilátás nyílik a Koritnica folyó szurdokára.
A Kluže erőd annak ellenére, hogy stratégiai jelentőséggel bírt a Rombon hegyi hágó védelmében Napóleon 1809-es inváziója idején, az első világháború kezdetére elavult volt, és az olasz erők könyörtelen tüzérségi tüze részben lerombolta. A megmaradt félelmetes szürke kőépítmény ellentétben áll a mély szurdok és a környező erdők békéjével.
A sűrűn erdős ösvényen mintegy 4 km-re délnyugatra, a Béke sétánya egy kanyargós aszfaltútra nyílik, az útjelző táblák a Boveci I. világháborús katonai temető felé mutatnak: egy fákkal szegélyezett tisztás, ahol a fű között több kis szürke halom emelkedik ki. Az I. világháború idején sietve alakítottak ki tömeges, jelöletlen sírhelyeket, hogy pihenőhelyeket biztosítsanak és megakadályozzák a betegségek terjedését; olasz és magyar katonákat temettek egymás mellé. Az első világháború után az olasz maradványokat exhumálták és áthelyezték a Caporettóban, a mai szlovéniai Kobarid városában található olasz katonai temetőbe. Ezután több mint 600 osztrák-magyar katona maradványait gyűjtötték össze a környező ideiglenes temetőkből, és itt, Bovecben temették el őket, de csak egynegyedük kapott sírkövet.
A nedves fűben lehajolva lesöpörtem a szivacsos mohát egy kőről. Se név, se dátum: a sírt egyszerűen egy faragott kereszt díszítette. A szomszédjához oldalogtam, keresve az alatta fekvő személy azonosítását, de nem találtam semmit. Újra és újra cikcakkban haladtam a sírkövek sorai között, de egyik sem tartalmazott semmilyen információt az elhunyt katonákról. A szürke kősorokat bámulva elhatalmasodott rajtam az igazságtalanság, hogy oly sokan adták az életüket, csak azért, hogy áldozatuk feledésbe merüljön a személyazonosságuk eltűnésével.
Az ösvényen mintegy 1 km-t délnyugatra haladva elhagytam Bovec város határát. Itt egy barna és ezüst tábla jelezte Ravelnik bejáratát, egy másik egykori osztrák-magyar tüzérségi erődítményt. A rozsdás katonai felszerelésekkel, például golyókkal, sisakokkal és szögesdróttal díszített tábla több nyelven az “Isonzó Front” feliratot viselte.
A szürke kövekkel kirakott keskeny árkok egy dombba épített betonkapuhoz vezettek. Nagy, rozsdás, ívelt, bordázott fémlemezek alkottak védett tetőt az árkok nyitott részei fölött. A zöld állatvilág zuga és a lombokon át beszökő napfénysugarak ellenére a helyszín kísértetiesen csendes volt, nyugtalanító hangulatot teremtve.
Mára a ravelniki lövészárkokat helyreállították korábbi állapotukban, és az első világháború századik évfordulójának megünneplésére újrajátszásokat és vezetett túrákat terveztek. Azon a napon azonban, amikor ott jártam, az egyetlen hang a lábam csoszogása volt, amikor félénken átléptem a betonajtón, amely barlangok és alagutak hálózatába vezetett a domb mélyén.
Az egyik alagútban botladozva azon tűnődtem, hogyan harcolhattak és élhettek a katonák ebben a koromsötétben, a fejük felett robbanó bombák és tüzelő gépfegyverek mellett. Bovecben gyakori az eső, ami arra a mocsaras sárra emlékeztetett, amely valószínűleg ebben a barlangban gyűlt össze.
A napfénybe érve egy kis faház felé vettem az irányt, amely egykor a katonák elsősegélynyújtó állomásaként szolgált. Odabent két emeletes ágy, egy szerény konzervdoboz-gyűjtemény és fekete-fehér fényképek voltak a helyszínről a háború alatt. A katonák képeit nézegetve, a bajtársiasságukat és a mindennapi életükről készült pillanatképeket látva megértettem, hogyan érezhette ezt a helyet otthonának, függetlenül attól, hogy milyen rövid ideig voltak itt.
Bovectől mintegy 3 km-re délnyugatra, közelebb Kal-Koritnicához, a Békemenet első szakaszának végéhez, a Soča folyó felgyorsul; a gyors sodrás és a vadvirágokkal szegélyezett partok feltűnő kontrasztot alkotnak a völgy természeti szépsége és komor történelme között.
A Soča folyó a Smaragdszépség becenevet kapta smaragdzöld vize miatt, amely híres a tisztaságáról. Láttam az endemikus márványpisztrángok és szürkehalak rajait, amelyek lustán úszkáltak a folyó fenekén a sziklák között, annak ellenére, hogy több méter mély volt. A napsütésben és a színes tájban sütkérezve éreztem, hogy a nap korábbi állomásainak nehézsége feloldódik.
Nemsokára az ösvény egy rozoga fahídon kelt át, és a völgy egy különösen szép részébe ért. Puha fehér homok szegélyezte a folyópartot, és a víz akvamarin színt öltött. A Rombon hegy az előtérben emelkedett, és a felhők lassan kígyóztak a csúcsa körül. Madarak válaszoltak egymás hívására az erdők ágairól, amelyek foltjai a vörös, a mély narancs és az élénk sárga ropogós őszi árnyalataira váltottak. Körülbelül egy órán át üldögéltem egy szikla szélén a híd felénél, és teljes megnyugvással csodáltam a kilátást.
Amikor az ég halvány narancssárgára kezdett változni, felálltam, hogy távozzak, és csak ekkor vettem észre a mellettem lévő sziklán lévő faragványokat:
P.A.
bh J.R.4