Az 500 nap nyár egy műfaját meghazudtoló romantikus dramedy arról, hogy milyen problémákkal jár, ha valaki beleszeret valakinek a gondolatába, szemben a tényleges szerelemmel.
A film önmagában is nagyon érdekes, de zsenialitását leginkább a művészi jellege adja. Az “Elvárások a valósággal szemben” című egyik különleges jelenet a legjobban mutatja mind a film témáját, mind a film művészi látásmódját. Mielőtt elmagyaráznánk a kísérletezőbb aspektusokat, szükség van némi háttérinformációra a történetről. A férfi főszereplő, akit Tomnak hívnak, egy üdvözlőkártyákat gyártó cégnél dolgozik, ahol beleszeret a női
szereplőbe, akit Summernek hívnak. A film – nemlineáris történetmesélésmódban, amit én nagyon szeretek – azt az 500 napot meséli el, ami Tom és Summer találkozása, szerelembe esése és szerelembe esése, és végül a lány elfelejtése között eltelt. A jelenet előzménye, hogy Summer hónapok óta először látja meg Tomot egy esküvőn, és miután együtt táncoltak, meghívja őt egy partira, amit a lakása tetőkertjében rendez a következő hétvégén. Tom, aki nyilvánvalóan még nem tette túl magát a lányon, a legjobb forgatókönyvet feltételezi: Summer vissza akarja őt kapni. Sajnos a valóság
a helyzet nem ez. Ennek művészi magyarázatára a film kettéosztja a képernyőt, a bal oldal Tom elvárásait, a jobb pedig a valóságot mutatja.
Az első dolog, amit a néző valószínűleg észrevesz, az a zene. Regina Spektor “Hero” című száma szól a háttérben a jelenet teljes időtartama alatt. Spektor zenéje drámai stílusú, erőteljes énekhanggal és zenekarszerű háttérsávokkal. A zenét finom előjelzésként használják a következő jelenetre. A legtömörebben a dal nyitószövege: “soha, de soha nem látta, hogy ez egyáltalán bekövetkezik.”
Láthatjuk, ahogy Tom izgatottan (és optimistán) belép Summer épületébe, még mindig emlékszik a kapun való átjutáshoz szükséges kódra, miközben a megbízhatatlan narrátor pontosan ezt magyarázza: Tomot “megrészegítette az este ígérete”. Már ez az első pillanat is ügyes eszköz: Tom, aki tudja a belépési kódot, azt a reményét szimbolizálja, hogy ő és Summer között még mindig van érzelmi és romantikus kapcsolat. A kezdet úgy kezdődik, hogy a valóság egy
fizikai lépéssel elmarad a várakozása mögött, amiről hamarosan észrevesszük, hogy metaforikusan is azzá válik, amikor Tom várakozása előbb mászik fel a lépcsőn Summer lakásába, mint a valóság. Mire az ajtóhoz ér – amely mindkét képernyőn szinkronban nyílik -, a nézők már annyira hozzászoktak a szinkronitáshoz, hogy a szívük elszorul, amikor Tom romantikus csókot vár, és plátói ölelést kap.
A jelenet következő része a drámai irónia szinte tökéletes példája. A két klip tökéletesen szinkronban van, amikor Tom belép a szobába, és amíg át nem adja Summernek az ajándékát, úgy tűnik, mintha ugyanaz a klip lenne. Egy bizonyos szinten ez egy kicsit őrültség, mert máris két különböző érzelmet kapcsolunk a két kliphez, mégis ugyanazok. Ez egyben ironikus is, mert jelzi a nézőnek, hogy az elvárásai mennyire közel állnak a valósághoz. Olyan közel volt ahhoz, amit akart, de mégis túl messze. Ez a taktika a pátosz nagyon hatékony felhasználása.”
Az egymás melletti klipek szinkronitása egy döntő fontosságú alkalmazott eszköz, és a hasonlóság ösvényéről való apró letérések segítenek a közönségnek megérteni, együttérezni és értékelni az összes helyzetet. A várakozás és a valóság klipjei szándékosan úgy vannak leforgatva, hogy közel azonosak legyenek, hogy segítsenek ezt hangsúlyozni. Más pontokon a két jelenet teljesen elkülönül egymástól. Az egyik részben Summer és Tom kacéran csevegnek a kert párkányán, a valóságban azonban Tom egyedül iszogat ugyanezen a párkányon. Az egyik klipben, amikor Tom Summerrel párban akar beszélgetni a többi bulizóval, a valóságban Summer szárnysegédje Tomnak, miközben ő vonakodva flörtöl valaki mással. Az irónia itt nagyon jól kivitelezett.
A megosztott képernyős látványon kívül a klipben a zenén kívül minden más hang (háttérzaj, párbeszéd stb.) soha nincs a képernyő mindkét oldalán. A rendező szándékosan tette ezt két okból: (1) hogy ne zavarja össze túlságosan a \ közönséget, és (2) hogy irányítsa a közönséget, arra kényszerítve őket, hogy csak azt lássák, amit látni akar. Ez követi a már említett megbízhatatlan narrátor koncepciót, lopakodva becsapva a nézőket, hogy mindent elhiggyenek anélkül, hogy a teljes képet kapnák.
Egy másik érdekes megfigyelés, hasonlóan, hogy a valóságoldalon Tom és Summer soha nem kerül egy képbe. Mindig vagy Tomot mutatják külön (vagy a fő képkockában), vagy fordítva. A film során végig együtt, szerelmesnek és boldognak mutatták őket. Összehasonlításképpen, az előző jelenet az esküvőn együtt tette őket ugyanabba a képbe, félrevezetve a nézőt, hogy Tom nézőpontját kövesse, és ez működik. Ezeknek a forgatási szögeknek köszönhetően elhisszük, amit Tom gondol (a megbízhatatlan narrátor is biztosan segít ebben).
A jelenet sarkalatos pillanatában a várakozás oldala letörlődik a képernyőről és az elméjéről. A csúcspont az, amikor a film egyszerre tárja fel Tom és a nézők előtt, hogy Summer eljegyezte magát. A zene felerősödik, és mind a mozgóképben\, mind Tom tekintetében fizikai diszkomfortérzet jelenik meg. Közelebbről nézve látjuk, hogy a közelképben mindkét nőnek van eljegyzési gyűrűje. Ez még jobban fájhat Tomnak, mert azt hiheti, hogy ő az egyetlen, aki nem találja meg a szerelmet. Láthatunk egy felvételt a magányos Tomról, hangsúlyozva magányosságát. Egy olyan filmben, ahol a női főszereplő annyira ragaszkodott az elköteleződéssel járó nehézségekhez, az elköteleződésnek ez a megmutatása lesújtó.
Sürgősen lefut a lépcsőn, megfordítva ugyanazt az utat, amit a jelenet elején megtett, de nyilvánvalóan inkább dühvel és nyomorúsággal telve, mint tudatlan boldogsággal. Belső küzdelmét tetézi a mentőautó külső hangja, amely párhuzamba áll azzal, ahogyan az elméje száguld. Tom elsétál a városba (ami valószínűleg egy sötét és ironikus utalás a klisés “pár-sétál a naplementébe” felvételre), mígnem skicc lesz belőle. Ez egy nem túl finom képi megjelenítése Tom egyetlen másik álmának az igaz szerelem mellett: építésznek lenni. Amikor a város vázlata lassan eltűnik, az álma is eltűnik.
Tom egyedül van, csupán egy sziluett egy üres térben. Megöli a közönséget, húzza a szívükön a húrokat. A főszereplő, a naiv, de szeretetre méltó Tom elvesztette minden reményét, és a semmibe fordult. Ahogy a zene elhalkul, úgy halványul el Tom is, zökkenőmentes átmenetet képezve a következő jelenetbe. Ez a jelenet kiváló példa arra, hogy valami kísérletezőbb és művészibb dolog is ugyanolyan intenzív érzelmeket közvetíthet, mint valami konkrétabb.