Az inka orvosok kőszerszámokkal kapartak lyukakat a koponyákba – és a betegek túlélték

A perui inkák idején a koponyaműtéteket a rendelkezésre álló kezdetleges eszközökhöz képest elképesztő ügyességgel és sikerrel végezték.

A trepanáció néven ismert műtét során lyukat fúrnak, vágnak vagy kaparnak a koponyába, és a történelem során számos civilizáció gyakorolta. Az első ismert eset 5000 évvel ezelőtt Európából származik. Az Újvilágban körülbelül 2500 évre nyúlik vissza.

Anne Titelbaum, az Arizonai Egyetem bioarcheológusa és kollégái tanulmányukban az ősi Perura összpontosítottak, és trepanált koponyákat tanulmányoztak a legkorábbi amerikai bizonyítékoktól kezdve egészen a 15. századig, az Inka Birodalom idejéig.

A koponyákból Titelbaum szerint kiderült néhány ok, amiért az ősi peruiak ilyen koponyaműtétet szenvedhettek el.

“A koponyasérülések tompa erővel okozott traumákból származhattak, olyan fegyverek használata révén, mint a parittyák, botok és bunkósbotok. Így sok esetben úgy tűnik, hogy a műtétet a fejsérülések kezelésére végezték: talán a sebek kitisztítására, esetleg a törött csontdarabok eltávolítására, valamint a vérömlenyek és a kapcsolódó koponyaűri nyomás enyhítésére.”

Megjegyzi, hogy nem minden koponya mutatja az ilyen jellegű sérülés jeleit. A történelemből származó bizonyítékok arra utalnak, hogy a trepanációt más betegségek kezelésére is végezték a fejfájástól az epilepsziáig, és valószínűleg rituális céljai is voltak.

• Paper in World Neurosurgery

Kőszerszámokkal kaparták be a koponyát

Az ősi Peruban a koponyán lévő lyukakat valószínűleg élesített kőszerszámokkal készítették. Tekintettel a bármilyen jellegű műtét elvégzésének kezdetleges körülményeire, a halál egyértelmű lehetőség volt. A vágások készítésének három ismert módszere közül azonban az egyik kevésbé volt kockázatos, mint a többi.”

“Az őskori Peruban különböző technikákat alkalmaztak, köztük a vágást, a fúrást és a kaparást” – mondja Titelbaum. Mindegyiknek megvoltak a hátrányai. A lineáris vágás, éles kőkéssel, gyakran a szükségesnél nagyobb területeket kellett bevágni. A fúrás szintén azzal a kockázattal járt, hogy a kívánatosnál több anyagot vettek ki. És mindkét technikánál fennállt a veszélye annak, hogy túl mélyre hatolnak.

“A kaparás volt valószínűleg az a technika, amely a legjobb sikerességi arányt hozta, és ez valószínűleg azért van, mert a csontot fokozatosan, nagyobb kontrollal lehetett eltávolítani, és ez megakadályozta, hogy a sebész túl mélyre hatoljon.”

A túl mély vágással az a probléma, hogy a sebész a csont alatt elhelyezkedő membrán, az úgynevezett dura mater átszúrását kockáztatta. A dura mater körülveszi és védi az agyat, valamint segít távol tartani a fertőzéseket. A csont szélének vizsgálatával a vágásnyomoknál a tudósok megbecsülik, hogy a gyógyulási folyamat hosszú vagy rövid ideig tartott-e – más szóval, hogy a beteg élt-e és mennyi ideig.

A koponyák legkorábbi – közel 2500 évvel ezelőttről származó – csoportja azt mutatta, hogy az emberek mindössze 40 százaléka maradt életben. Egy másik, közel 1000 évvel ezelőtti csoport 53 százalékos túlélési arányt jelzett. Az 500 évvel ezelőtti inka sebészek ezt a túlélési arányt drámaian, mintegy 80 százalékra javították.

“Az idők során, 2500 évvel ezelőttről egészen a 15. századig, határozottan javulásról tanúskodik, és ez a trepanációk méretében, a trepanációk készségében, a trepanációk technikájában és a betegek általános sikerességi arányában mutatkozik meg” – mondja Titelbaum.

“A trepanáció és ezeknek a műtéteknek a sikere sokat elmond a perui őskori emberek leleményességéről és képességeiről, és ez az inkáknál csúcsosodik ki” – mondja Titelbaum. “Az inkák hihetetlen építészek és mérnökök voltak, és nem meglepő, hogy a sebészetnek is egy nagyon kifinomult formája volt.”

• Rituális lyukakat vágtak az emberi koponyákba 6000 évvel ezelőtt
• A csontvázak szerint az ízületi gyulladás nem az öregedésről szól, hanem az aktivitásról
• 4500 éves rák az emberi fosszíliákban