Kiskoromban mindig is lenyűgöztek a bűvészmutatványok. Akár egyszerű érmés trükkökről volt szó, akár arról, hogy David Copperfieldet néztem a televízióban, amint átsétál a Kínai Nagy Falon, mindig tudni akartam:
Mire befejeztem a terapeuta képzést, megtanultam, hogy egészen másfajta bűvészmutatványokra vagy illúziókra összpontosítsak – olyanokra, amelyeket tudatosan és tudattalanul is állandóan létrehozunk.
A rám nyomasztó kérdés eltolódott: Miért csináljuk ezt? Miért csapjuk be magunkat mi, látszólag racionális, jó szándékú emberek rendszeresen?
Az 1970-es években Ellen Langer, az UCLA kutatója bizonyítékokat mutatott be egy jelenségre, amelyet ő az irányítás illúziójának nevezett. Későbbi kutatók számos kísérleti elrendezésben megerősítették ezt az úgynevezett pozitív illúziót.
Egy lottókísérlet résztvevői azt hitték, hogy nagyobb kontrolljuk van az eredmény felett, ha ők választják ki a számokat, ahelyett, hogy véletlenszerűen osztanák ki őket. Az emberek azt hiszik, hogy kisebb valószínűséggel kerülnek autóbalesetbe, ha ők vezetnek, mint ha az anyósülésen ülnek. A kockajátékban a szerencsejátékosok hajlamosak erősebben dobni a kockát, ha magasabb számokra van szükségük, ami azt az implicit hitet bizonyítja, hogy “ügyességgel” valahogyan irányítani tudják a szerencséjüket.
A kutatások újra és újra bebizonyították, hogy az intelligencia, a tudás és az ész ellenére az emberek gyakran azt hiszik, hogy irányítani tudják az életük eseményeit, még akkor is, ha ez a kontroll lehetetlen.
Mint minden pszichológiai kutatásban, itt is bizonytalan, hogy e kísérleti eredményeket hogyan lehet átültetni a való életben előforduló helyzetekre. A kontroll illúziójának hátterében álló mechanizmust illetően is van némi vita. Még így is, és a kutatási eredményeket kissé félretéve, valószínűleg nyugodtan kijelenthetjük, hogy kevesebb kontrollunk van az életünk felett, mint azt gondolnánk.
A kontroll kérdése mindenütt jelen van a terapeutaként folytatott gyakorlatomban. A kliensek azt kívánják, bárcsak irányíthatnának másokat, utálják az irányíthatatlanság érzését, félnek attól, hogy mások irányítanak. És lássuk be, van, amikor a saját kontroll illúziója irányítja a fantáziámat arról, hogy nagyobb befolyást gyakorolok a klienseim életére, mint ami biztosan lehetséges. Bárcsak meglengethetném a varázspálcát, amelyre – kimondva vagy kimondatlanul – úgy tűnik, sok kliens vágyik.”
Érdekes módon a későbbi kutatók megtudták, hogy bár a legtöbb ember az idő egy részében legalábbis az irányítás illúziója alatt működik, a depressziósok sokkal kisebb valószínűséggel táplálnak ilyen illúziókat. Amikor a kontroll pontos megítéléséről van szó, a depressziós emberek sokkal jobban megragadják a valóságot.
Ez a pontos meglátás talán meglepő, tekintve, hogy a depressziós egyének mindenféle más kognitív torzulásra hajlamosak. Nem meglepő módon azonban a kutatók bizonyítékot találtak a pesszimizmus torzítására is a depressziós embereknél, ami pontosan az, aminek hangzik: a világ Eeyore-osítása, a szürke színű szemüveg felhúzása.
A klienseim körében örökös téma, ami túlmutat a több kontroll iránti egyszerű vágyon, és átnyúlik a kontroll iránti vezető igény birodalmába. Az előbbi általában azzal a vonakodó sóhajjal jár, hogy elismerjük, hogy a befolyási szféránk nem csak véges, hanem valójában elég kicsi. Az utóbbi gyakran egy nagy adag tagadással és a kutya farkával csóválja a kutyát. Az irányítás iránti igény végül az egyén irányításába kerül.
Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik erősen ragaszkodnak az irányítás iránti igényhez. A dolgoknak pontosan úgy kell lenniük, ahogyan kell. Pánikba esnek, ha a körülmények megváltoznak. Az “elengedés” nem szerepel a szótárukban. Elképzelésem szerint ezek az emberek hajlamosak leginkább az irányítás illúziójára támaszkodni, hogy megerősítsék azt a reményüket, hogy a szoros ragaszkodás megadja azt a fajta biztonságot, amire vágynak.
A mentális egészség egyik jellemzője a rugalmasság képessége – a viselkedésben és a válaszokban, valamint az érzésekhez és gondolatokhoz való viszonyban. Amikor kontrollra van szükségünk, lemondunk a rugalmasságról, és a szükségesnél alacsonyabb plafont szabunk az életben való részvétel és az élet élvezetének képességére.
Ironikusan több “kontroll” lehet egy rugalmas helyzetben, mint egy olyanban, amelyet az a törekvés jellemez, hogy mindent egy szűken meghatározott komfortzónán belül tartsunk. Ez olyan, mintha egy vízilabdát próbálnánk megtartani. Minél szorosabban próbálod megfogni, annál valószínűbb, hogy egyszerűen kipukkad. Ha ehelyett gyengéden és rugalmasan a nyitott tenyerünkben tartjuk a lufit, sokkal inkább képesek vagyunk “irányítani” a mozgását anélkül, hogy teljesen eláznánk.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az irányítás az életünkben gyakran illuzórikus. Nem kell ahhoz depressziósnak lenned, hogy őszintén megvizsgáld, hogy valójában milyen mértékű kontrollal rendelkezel az életed különböző területein. Ha egyszer megállapítod, hogy “Hé, valójában egyáltalán nem tudom ezt irányítani”, akkor elkezdheted gyakorolni a rugalmasságot, és energiádat azokra a dolgokra tartogathatod, amelyeket valóban befolyásolni tudsz.