Családkutatási tanulmányok megerősítik, hogy a bántalmazó szülők általában differenciálatlan partnerek, akik egymással és gyermekeikkel versengenek a figyelemért és a gondoskodásért. A többé-kevésbé egészséges szülők saját sérült nárcizmusuk ellensúlyozására támasztanak követelményeket a gyerekekkel szemben, de ezt nagyrészt leértékelés és a projektív azonosulás szadisztikus alkalmazása nélkül teszik. Elegendő stressz esetén a bántalmazó szülők megtámadják a gyermeket, aki nem elégíti ki a szükségleteiket, és ezzel a régóta fennálló frusztrációknak és a gyermek individuációja és kompetenciája által fenyegetett érzéseknek adnak hangot. Az ilyen családok érzelmi légköre elősegíti a borderline személyiséghez hasonló én-hiányokat, mivel formálja a gyermek szorongás elkerülésére irányuló erőfeszítéseit. A leértékelés, a veszteség és a gyász elleni védekezés részben magyarázatot ad a bántalmazott fiatalok depressziójára és paranoid vonásaira. A korai elhanyagolás és bántalmazás olyan befolyásos modelleknek teszi ki őket, akik dühöt és primitív védekezést játszanak ki. Egyes bántalmazott személyek kivetítik dühüket, és később paranoiddá vagy antiszociálisakká válnak, míg mások töredezettek vagy megtartják a gyermekkori védekezéseket. A súlyos pszichológiai bántalmazás romboló ereje a megélő én és az egészséges jellemfejlődés beszűkülésében rejlik, a bántalmazó kapcsolatok megismétlésére és az intimitás elkerülésére való kondicionálással együtt. Az individuáció elérése ilyen körülmények között az internalizált bántalmazó kapcsolatok leküzdését és a bántalmazottból bántalmazóvá válás tudattalan vágyáról való lemondást jelenti.