A lakhatás egyes német nagyvárosokban manapság olyan drága, hogy néha még a biztos állással rendelkezők is hajléktalanná válnak. Sonia Nigris Münchenben egy ilyen eset.
Sonia Nigris egy fehér műanyag székben ül egy hátsó udvarban Maxvorstadtban, München egyik előkelő kerületében. Englischer Garten, Königsplatz, Stachus, Frauenkirche – a város szinte minden nevezetessége pár perc sétára van innen. Nigris asszony, egy zömök 48 éves, cigarettára gyújt. Január óta Németország egyik legdrágább helyén él, München központjában, a krónikus lakáshiánytól szenvedő Münchenben. Még a pénzzel rendelkezőknek is szerencsére és sok türelemre van szükségük ahhoz, hogy tisztességes lakást találjanak, de Nigrisnek sem nagy szerencséje, sem sok pénze nem volt. Mostanában egy hajléktalanszállón talált tető a feje fölött.
© colourbox.com A németországi hajléktalanok sora évek óta egyre duzzad. A hajléktalanellátók országos koalíciója (Bundesarbeitsgemeinschaft Wohnungslosenhilfe) 2016-ban nagyjából 860 ezerre becsülte a számukat – mivel megbízható statisztikák nem állnak rendelkezésre – (ebből 440 ezer hivatalosan menekültként elismert személy). Az idei becslés pedig 1 200 000-re jön ki. A 2014 óta bekövetkezett mintegy 358%-os növekedés nagyrészt annak köszönhető, hogy a szállást találni nem tudó, elismert menekültek 2016 óta szerepelnek az összeszámlálásban. De sok oka van annak, hogy az emberek az utcára kerülnek. A lakbérek emelkedése az egyik ilyen. A német nagyvárosok lakáspiaca egyre szűkösebbé vált. Münchenben 1995 és 2017 között több mint 70%-kal emelkedtek a bérleti díjak, miközben a bérek közel sem tartották a lépést.
A hajléktalanság a többségi társadalmat sújtja
Az utóbbi időben még a dolgozó lakosság is elkezdte érezni a szorítást. “A probléma elérte a többségi társadalmat” – mondja Peter Neher, a Német Caritas Szövetség elnöke. Sonia Nigris például, akinek állandó, teljes munkaidős állása van egy kávézóban, ahol havonta körülbelül 1400 eurót visz haza, a jelek szerint még egy garzonlakást sem engedhet meg magának München nagy körzetében.
A kilencvenes évek elején Nigris és férje Triesztből Münchenbe költözött. Mert megszerették a várost, amelyet akkoriban “olyan élénknek és mégsem olyan kaotikusnak találtak, mint Berlint vagy Rómát”. A házaspár München-Riemben talált egy nagy, világos lakást – nem éppen központi helyen, de elég hely volt nekik és három fiuknak. De amikor Nigris és férje 2005-ben szétmentek, a lakás hirtelen túl nagy és túl drága lett egyedül számára.
Ezért egy időre egy kisebb lakásba költözött, majd két évre elhagyta Münchent, de hamarosan hiányzott neki a város és a fiai. Ezért 2013-ban visszatért, és egy barátnőjéhez költözött. De megunta, hogy a barátja kanapéján aludjon, és elkezdett állandó munkát keresni egy kávézóban, valamint egy saját lakást. Összehasonlította a bérleti díjakat az online lakásoldalakon: 800 euró/ 900 euró még a külvárosban is; 1100 euró/ 1200 euró a belvárosban. Azt mondja, nem volt jogosult lakhatási támogatásra, mert túl sokat keresett.
Hogyan fogok megélni, ha a pénzem nagy részét albérletre költöm? Mi hasznom van az életből, ha egész nap dolgozom, és munka után nem tudok mást csinálni, csak ülni az üres lakásomban?
Pár hónap után Nigrisnek ki kellett költöznie a barátnője lakásából. Beköltözött a fiához… egészen addig, amíg a főbérlő nem tiltakozott, és ki nem kellett költöznie. Néhány hónapig egy másik barátja kanapéján húzta meg magát. De aztán ismét tovább kellett költöznie – egy másik barátja pincéjébe, ahol nem volt zuhanyzó, nem volt konyha, csak egy csupasz ágy. Ez sem működött azonban sokáig, így hát elment egy másik barátjához. Minden egyes alkalommal, amikor megkért egy másik barátot, hogy szállásolja el, azt mondja, ez a büszkeségének egy darabkájába került. Bármilyen saját otthont jobban szeretett volna, mint ezt a csavargó életet, de az ő fizetéséért nem volt mit kapni.
Hivatalosan csak nyolc hétig maradhat a menhelyen. Sonia Nigris városi nomád.
Idén januárban végre beköltözött a Karla 51 nevű női menhelyre. Az ottani szobák 9 négyzetméteresek és minimálisan, ifjúsági szálló sikkben berendezettek, egy egyszemélyes ággyal, egy kis fából készült székkel és asztallal, valamint egy fali szekrénnyel. Az ablakok kicsik, a folyosókon pedig fanyar ammóniaszag terjeng.
“De szerencsés vagy, ha ide kerülsz” – jegyzi meg Elke Gartner, a menhelyen dolgozó szociális munkás. “A Karla 51 az egyik jobban felszerelt létesítmény”. Sok más menhelyen a lakóknak osztozniuk kell a szobákon, mint egy ifjúsági szállón.
© colourbox.com De ma, négy és fél hónap után itt a menhelyen, Nigris ismét költözik – egy másik barátjához. Hivatalosan csak nyolc hétig maradhat a menhelyen. Sonia Nigris egy városi nomád. Bár nem a saját akaratából. Szeretne albérletbe költözni egy barátjával, de nem tud, mert nincs a láthatáron megfizethető, közös használatra alkalmas lakás.
A Sonia Nigrishez hasonló, állandó munkával, de viszonylag alacsony jövedelemmel rendelkező emberek már nem számítanak ritkaságnak a müncheni hajléktalanszállókon. “Ismeri a müncheni lakáspiacot” – mondja a Caritas Németország müncheni kirendeltségének egyik munkatársa. Egyre több olyan ember, akit tíz évvel ezelőtt a belvárosból a külvárosba űztek, ma már azt sem engedheti meg magának, hogy a külvárosban lakjon. Ezért el kell hagyniuk Münchent, vagy az utcára kell vonulniuk. A bajor tartományi alkotmány 106. cikkének 1. paragrafusa tulajdonképpen kimondja, hogy Bajorország minden lakosának joga van tisztességes lakhatáshoz. De mit ér ez az elvont elv, ha egyszerűen nincs elég megfizethető lakás? Minden egyes államilag támogatott lakásra több száz jelentkező jut, mondja Gartner.
Nigris maga már több száz albérletre jelentkezett Münchenben, mondja, köztük olyanokra is, amelyeket alig tudott megfizetni. “Amikor megkérdezik, mennyit keresek, máris kiestem a versenyből”. A müncheni Netzwerk Wohnungslosenhilfe (Hajléktalanokat Segítő Hálózat) becslése szerint a városban mintegy 9000 hajléktalan él, akik közül 350-nek valóban van állandó munkája, ennek ellenére hajléktalanszállókon élnek, egyesek évek óta, vagy akár egy híd alatt. A város hajléktalanszállói és szociális szállásai teljesen túlterheltek, amint azt a lakhatásért felelős tisztviselők is elismerik. Akiknek tényleg nincs szerencséjük, azok végül durván alszanak.
© colourbox.com Nigris nem tudja megmondani, hányszor váltott eddig szállást, elvesztette a fonalat. A holmija néhány ruhából, néhány cserepes növényből, egy kis tévéből, egy elemes porszívóból és a kutyájából áll. Ez minden, amije a 48 éves nőnek van, kivéve néhány dobozt, amit a fiánál hagyott. És évek óta nincs igazi magánélete: még a hajléktalanszállókon is állandóan ki-be kell jelentkeznie.
Haza híján a mindennapi élet állandóan ideiglenes berendezkedés. Sonia Nigris lófarokba kötötte sűrű, barna és ősz foltokkal tarkított haját. A felkarján lévő tetoválás fokozatosan halványul. Néhány percenként cigarettát tapogat ki ezüsttáskájából, és a szájába dugja. Arcát mély ráncok szegélyezik, de nem akar kétségbeesni: “Az életem eseménydús” – mondja, és felnevet a csörgő dohányos nevetésén.
Meleg hajnali fél ötkor kel, hogy hétre a munkahelyén legyen, majd délutánig egy büfében főz. Az elmúlt öt évben szabadidejét azzal tölti, hogy kiadó lakásokra vadászik, és időnként megnézi azokat – ezek után ritkán jut ideje arra, hogy a barátaival találkozzon. Este általában csak arra van energiája, hogy a mobiltelefonjával babráljon, és néha nézzen egy kis tévét, mielőtt lefekszik aludni – egy barátja kanapéján, egy barátja pincéjében vagy egy hajléktalanszállón.
Negris több mint negyedszázada költözött Münchenbe, mert annyira élhetőnek találta a várost. München azóta megváltozott. Csak az elmúlt tíz évben több mint megháromszorozódott az itteni hajléktalanok száma. Nigris mégis szereti a várost, és továbbra is itt akar maradni. Itt élnek a barátai és a fiai. Állandó munkája van itt. “Miért menjek el?”