Pár nappal ezelőtt egy barátom posztolt a Facebookomon egy linket egy csodálatos háttérképekkel teli weboldalra, amely szerinte rám emlékezteti őt; a bal oldali kép erről a honlapról származik, és jelenleg az aktív háttérképem.
Az idézet először csak azért vonzott, mert teljesen összefoglalta a saját világfilozófiámat – csak néhány perccel ezelőtt, amikor utánaolvastam, mi lehet ennek a filozófiának a neve, hogy megoszthassam ebben a bejegyzésben, jöttem rá, hogy ez egy Alan Watts-idézet, egy neves nyugati filozófustól, aki megpróbálta áthidalni a keleti és a nyugati gondolkodás közötti szakadékot. Tehát nem maga Watts vonzott ebbe a gondolatmenetbe, hanem inkább az ebben az idézetben megtestesülő gondolatok.
A vallás számomra egy nehéz és izgalmas kérdés. Régebben határozott ateista voltam – bár bevallom, soha nem voltam túl jó ateista, mivel még mindig mindig rettegtem a szellemektől és más megmagyarázhatatlan jelenségektől. Idővel azonban az álláspontom enyhült, és végül meglehetősen erős istenhitűvé váltam; ez viszont aztán egy kizárólag személyes, folyamatosan fejlődő, befogadó spiritualizmussá lágyult.
Hitem sarokkövei három dolgon nyugszanak: 1) A szervezett vallásba eredendően beleavatkoznak az emberek, akik gyakran a saját hasznukra használják, és így soha nem olyan igazak, mint amilyennek állítják magukat. 2) Erősen hiszek a teremtés egységében; vagyis minden dolog ugyanabból a forrásból származik, és végső értelemben eredendően egységes, és 3) Tekintettel az univerzum kiterjedésére és folyamatosan táguló természetére, a tudatosság úgy fejlődött ki, mint a teremtés egy módja annak, hogy önmagában lakozzon. Végül is, ha Isten – vagy egy egyetemes tudat, a teremtés kútforrása stb. – végtelenül összetett és hatalmas, és a világegyetem folyamatosan változik és tágul, akkor szükség van egy belső tapasztalati módra.
Vagy ahogy Homer Simpson ékesszólóan megfogalmazta ezt a fajta dilemmát: “Tudna Jézus olyan forró burritót mikrózni, hogy ő maga nem tudná megenni?”
Biztos vagyok benne, hogy bármelyik ötödikes filozófus darabokra tudja szedni ezt a hitrendszert; másrészt viszont éppen ez teszi hitrendszerré. Abban is biztos vagyok, hogy nálam okosabb emberek a filozófiai és vallástörténet során a maguk módján érveltek az előző három pont mellett, és “bizonyították” őket.
Alapjában véve azonban hihetetlenül felszabadítónak találom ezt a hitrendszert – egy bizonyos pontig szinte elidegenítőnek -, ugyanakkor teljesen megnyugtatónak is. Azért elidegenítő, mert joggal feltételezi, hogy minden egyes dolog, amit megtapasztalunk – minden cselekedet, gondolat, érzés vagy hit – teljesen személyes, hiszen mindannyian segítünk az univerzumnak megtapasztalni önmagának különböző aspektusait. Mindannyiunknak megvannak a saját előítéleteink, feltételezéseink, idegi huzalozásaink és kémiai egyensúlyaink, amelyek szükségessé teszik, hogy minden egyes dolog, amit megtapasztalunk, örökre egyedi legyen, és soha többé senki ne tapasztalja meg ugyanígy. Ez egyben felszabadító is, hiszen ez azt jelenti, hogy bármi is történjék, egyediek vagyunk, és valamilyen teljesen egyéni módon fogjuk megtapasztalni a teremtést.
Ez a hitrendszer ugyanakkor rendkívül kollektivista, hiszen egyikünk sem csak egy “Én”, hanem mi – minden dolog belső értelmében – egy univerzális “Mi” vagyunk, akik csak különböző aspektusait tapasztaljuk annak, amit a létezés valójában jelent. Ezt úgy tudom a legjobban felfogni, ha elképzelem, hogy egy agy döntést hoz; lehet, hogy milliónyi különböző érzés és gondolat versenyez ezért az egy döntésért. Ahogyan az agyad is különböző alkotósejtekből és idegi kapcsolatokból áll, amelyek mind egyetlen egységes egészként működnek, úgy a létezés is ilyen. Tapasztalataink a teljes egésznek egyetlen villódzását alkotják.”
Ez a gondolatmenet arra is késztetett, hogy elgondolkodjak az emberi társadalom és a teremtés általános fejlődésén. Először azt gondoltam, hogy talán párhuzamba lehet állítani az emberi fejlődést – vadászó/gyűjtögető emberként indulva, alapvető örömökkel és alapvető szenvedésekkel, egészen a modern korig, elképesztő zavarba ejtő csodákkal és kimondhatatlan borzalmakkal – az egyetemes tudatosság érlelődő természetével; ahogyan egy felnőtt is mélyebben fel tudja fogni a szomorúságot és az örömöt, mint egy gyermek.
Mégis, ezeket az elképzeléseket elvetem, mivel most már rájöttem, hogy hihetetlenül Homo Sapien elfogultak, és nem veszik figyelembe az ember teremtése előtti évezredes létezést. Kivéve, ha úgy gondolod, hogy az emberiség lassan fejlődött, hogy a tudatosságnak ezt a felfedezését egy közvetlenebb szintre vigye. De ez egy kicsit több gondolkodást igényel a részemről…
Kép hitelesítés az Imgurban.