Sosem voltam nem kicsi, és sosem gondoltam rá sokat. Vagy inkább: Soha nem gondoltam, hogy sokat gondolok rá. Amit gondoltam, azt gondoltam: 5 láb 4 hüvelyk magas vagyok, és ez az a test, amiben vagyok, ezek az epifízislemezek, amiket kaptam, ez az én szögem a világra – és egyik sem határoz meg engem. Nagyobb vagyok mindezeknél, gondoltam, gondoltam.
Nem mondom, hogy nem voltam tudatában. Lehetetlen nem tudatosnak lenni, amikor, mondjuk, a városi tömeggel szemben sétálsz, amely nem úgy osztozik rajtad, mint ahogyan a Nagyoknak osztozik. Vagy a bulikon. Voltam már 180 centi magas a bulikon, voltam már a párzó szemhatár alatt a könyökök és hónaljak bukdácsolásában, kellett már integetnem az embereknek, hogy hajoljanak le, hogy másodszor is hallhassák a béna viccemet. Voltam már az övcsatok nagy jegyzetelője, az ottománok nagy azonosítója. És nagy anekdotikus magabiztossággal mondhatom, hogy mindez pontosan az, amire az ember számít/retteg. Vesd bele magad a kollektív gátlások mélypontján lévő feromonálisan vöröslő testek tömegébe, és hidd el, érzed, hogy életre kelnek a statisztikák: Hallottad már, hogy a heteroszexuális nők inkább egy nagydarab férfit szeretnének?
Nem mintha túlságosan odafigyeltem volna. Én ennél nagyobb voltam.
Amikor a húszas éveim elején jártam, és valamiféle edzésmániás voltam, azzal viccelődtem egy férfi barátomnak, hogy szerényen duzzadó mellkasom talán “gigolónak” minősítene a “gazdag anyukák” számára. Azt válaszolta, nem viccből, hogy az én termetemnek nincs piaca a “gazdag anyukák”, sőt, semmilyen nő között. Azt javasolta, hogy inkább ajánljam fel magam a medvepiacnak.
Azóta is gondolkodom ezen a beszélgetésen, és nem tudom miért.
Végül is fölötte állok ennek. Muszáj, hogy az legyek. Ha egy ember hatósugara nem tudja meghaladni a héját (mondja a kevesebb héjjal rendelkező ember), akkor valószínűleg amúgy is bukta az emberi lét, nem?
(És mi van akkor, ha órákon át megbabonázva találta magát azoktól a klipektől, amelyekben Superman sokkal, de sokkal nagyobb szörnyekre csap le, mint Superman, és elküldi őket a kozmoszba? Ez elég normális. Nem jelentett semmit. Senki sem akarja nézni, ahogy Superman megüt egy nála kisebbet, nyilvánvalóan. Az szánalmas lenne).
A harmincas éveimre már szilárdan beilleszkedtem egy olyan világba, amelyet eltörpítettek az óriási épületek, a hatalmas karriercélok és a túlméretezett személyiségek, a magasság – meggyőztem magam – egyszerűen nem volt fontos. A “szakmai” világom legalábbis a felnőtté válás kabukija volt, ahol a pénz, a tehetség és a szellemesség alakította a párválasztás és a randizás terepét mindenféle léptékű nem-adoniszok számára. És mindezekben a kategóriákban szilárdan, biztonságosan a középmezőny alsó felében helyezkedtem el – szóval rendben voltam, igaz? És persze, én is éltem egy jeles, többnyire eseménytelen romantikus életet New Yorkban, mint ezernyi más szemüveges, magas és alacsony médiakölyök. A karrierem csordogált. Egy idő után, és a kerék elégszer megpördült, találkoztam valakivel, aki csodálatos volt. Megházasodtam. Gyerekeim lettek. Átcsempésztem az ici-pici génjeimet a célvonalon, biztosítva egy új generációnyi alsóneműt.
Aztán tavaly azon kaptam magam, hogy írok egy ifjúsági regényt egy alacsony fiúról, akit frusztrál a magassága. Az ötlet nem tőlem származott; a felvetés és a felkérés egy kollégámtól érkezett. Soha nem jutott volna eszembe. Soha nem írtam még egy bizonyos testalkatra. A sok korábbi, mindig félbehagyott, fehér fiú hősöm minden fehér fiú íróasztalfiók-regénye valamilyen meghatározhatatlan, teljesen irreleváns középmagasságú volt. Ők csak elmék voltak, akik középmagasságban csoszogtak. Ha megerőltetném magam, azt mondanám, hogy átlagosan 180 centi magasnak képzeltem el őket. Egzisztenciálisan talán, de fizikailag? Nem mágikus realizmust írtam! Nem, a fickóim csak közepes magasságú, enyhén túlképzett idióták voltak, közepesen szórakoztató pikareszkekben. A modern élethez képest eltörpültek, de mondjuk a barátnőjükhöz vagy egy lámpához képest nem.
A lényeg az, hogy még nálam is magasabbak voltak az idiótáim. Észre sem vettem, hogy ezt csinálom, mert annyira el voltam foglalva azzal, hogy ne vegyem észre, milyen 180 centi magas vagyok.
Aztán tavaly, miközben azt a YA regényt írtam, beütött a mikrotragédia: Egy negyed centit vesztettem.
Ismerek olyan embereket, akik egy negyed centit is fogynak, és nem hiányzik nekik. Ezeknek az embereknek – nevezzük őket lumpentallnak – a 72-ből mindössze 0,25 centi olyan, mintha egy stabilan diverzifikált családi vagyon egy napi kamatát veszítenénk el. Én nem tartozom ezek közé az emberek közé. Magasságban kézből-szájba és nagyon közel a padlóhoz élek. Az a negyed centi veszteség sokat jelentett. Ez a testtömegindexemet a sárga riasztás területére dobta. Ez alkalmat adott a “csigolyateleszkópiáról” szóló alkalmi orvosi beszédre, amit nem teljesen értettem, de rossz hírnek hangzott egy 5 láb 4 hüvelyk magas ember számára.
Bocsánat: 5 láb, 3 hüvelyk.
Sosem tudtam, hogy pszichológiailag és önképileg mennyit fektettem az 1,5 láb 4 centibe, amíg el nem tűnt – és igen, ez a legszomorúbb Joni Mitchell-szöveg, amit valaha is nyomtatásba adtak. (Joni Mitchell egyébként 180 centi magas, egy átkozott óriásnő.) 180 centi volt a hivatalos, hivatalos jogosítványmagasságom majdnem 30 évig – és kiderült, hogy ez egy hazugság, egy szerkezeti hazugság, hosszanti. Elég volt a stadiométer egy hideg shaddak! ütése, egy fémes koppintás a fejem tetejére, és máris lezuhantam a földre. Nem kellett volna nagy zuhanásnak éreznem. De az volt.
A gerincteleszkópia elmélet ellenére a legvalószínűbb magyarázat a negyed centiméterem elvesztésére az volt, hogy eleve nem is volt. Kiderült, hogy a 180 centi nem az én magasságom volt, hanem a célmagasságom, és azt sosem értem el. Úgy tűnik, kamaszkorom óta a következő centire kerekítettem, és a következő centire kerekítés annyira gyakori a kamasz fiúk körében, hogy teljesen kihúzzák a hippokampuszból. Egy törekvés, ami megkövesedett és valósággá vált, a 180 centiméter évtizedekkel később kiderült, hogy ez egy aszimptotéma, egy horizont, amit soha nem fogok elérni.
Éppen befejeztem egy könyvet egy gyerekről, aki 1,80 méter 11-ről 1,80 méterre nő, miközben megbarátkozik azzal, hogy 1,80 helyett 1,80 méter 3, és először kellett megkérdeznem magamtól: Mit jelent alacsonynak lenni? Mi van, ha tényleg abban a testben kell élned, amit kaptál? Nem csak úgy vezetni, mint egy bérleményt?
Az “alacsony ember” nem egészen identitás. (Azok a mércék egyszerűen túl magasak, és a Twitter órák ijesztőek.) Ami enyhe sértésként, ritka 21. századi tabuként hagyja megrekedni. Ma már sokkal inkább a “gömbölyded nőkkel”, mint az apró férfiakkal birkózunk meg. Utóbbiak még mindig kis tragédia. Napóleon-komplexus, kisember-szindróma, miegymás – ezek olyan dolgok, amikről a lumpentall nem szeret beszélni. Ezek is olyan dolgok, amiknek a létjogosultságát megerősítették, mert a kisemberek (vö. gyerekek) dühét inkább szórakoztatónak/idegesítőnek találják, mint fenyegetőnek/hatalmasnak, és a bosszúságukat intellektualizálniuk kell egy indoklásba: ők csak kompenzálnak, szegénykék. Hadd nyugodjanak le.
A Short Man nem egy sértés, nem egy szindróma, nem egy komplexus, hanem egy hangulat. Valójában egy sor gyanú: Nem néznek a szemembe. Nem kezelnek felnőttként. Úgy beszélnek velem, mint egy gyerekkel, tanítanak, folyamatosan. A tudomány szerint nem dühös kis pescik vagyunk, hanem sunyi gyűjtögetők. A tudomány ajánl valamit, amit laterális szinoviális ízületi terhelésnek is neveznek, a hosszú csontok szándékos és stratégiai gyötrését, hogy az érés és az összeolvadás után extra hosszúságot érjenek el. A tudomány egy kicsit aggódik értünk, mintha attól tartana, hogy lelőnénk valakit egy pókerpartin, vagy egy alattomos támadással bevennénk Austerlitzet.
Számomra egyik aggodalom sem hangzik szuperegészségesnek. De valószínűleg egészségesebb és valóságosabb, mint a saját húsomtól való vak visszavonulás, amibe évtizedekig belevágtam, egy olyan súlytalan tagadás/leválás/elszakadás, ami gyakorlatilag testen kívüli élmény volt.
5 láb 3 centivel a középkorban, az élet körülbelül 50 százalékban elhasznált, a gerinc-teleszkópia küszöbön áll, a magasságom innentől kezdve fogyni fog, még mindig nulla esélyem van arra, hogy gazdag anyukák gigolójaként pénzt keressek, de egy tisztességes esélyem van arra, hogy először a testemben éljek. Vagy azért, mert több nettó önbizalmam van a pánik ellen, vagy kevesebb nettó energiám a szorongásra, nem érzem szükségét, hogy felülemelkedjek. A kevesebbel való megbarátkozás az öregedés dolga, vagy annak kellene lennie. Nekem pokoli előnyöm van.
Scott Browntól. Knopf Books for Young Readers.
$12.32 az Amazonról
$17.99 az Indieboundról
A Slate különböző online kiskereskedőkkel áll kapcsolatban. Ha vásárolsz valamit a linkjeinken keresztül, a Slate partneri jutalékot kaphat. Lehetőség szerint frissítjük a linkeket, de vegye figyelembe, hogy az ajánlatok lejárhatnak, és minden ár változhat. A közzététel időpontjában minden ár naprakész volt.