Dermot MacMurrough Leinster királya volt a XII. században, és leginkább úgy emlékeznek rá, mint arra az emberre, aki meghívta az angolokat Írországba.
1110 körül született, és 1126-ban követte apja, Enna trónját. Könyörtelen vezető volt, és a kor kegyetlenségét bizonyította azzal, hogy 1141-ben 17 riválisát megölte vagy megvakította. Vitába keveredett Breffney királyával, Tiernan O’Ruarkkal, akinek feleségét 1153-ban elrabolta. O’Ruark szövetséget kötött Rory O’Connorral, aki akkor Írország elismert főkirálya volt. 1166-ban ez a hosszan tartó és elkeseredett viszály azt eredményezte, hogy MacMurrough-t a gael törzsfők száműzetésbe kényszerítették. Franciaországba menekült. 
Dermot MacMurrough mélyen ambiciózus ember volt, aki nem volt hajlandó elfogadni száműzetését. Eljutott II. Henrik angol udvarába, és felajánlotta, hogy hűbérese lesz a királynak, cserébe katonai segítséget kap királysága visszafoglalásához. A király közvetlenül nem nyújtott segítséget, de megengedte MacMurrough-nak, hogy az angol-normann lordokhoz folyamodjon. Ekkor Pembroke grófja, Richard de Clare, a későbbi “Strongbow” néven ismert Richard de Clare beleegyezett, hogy sereget vezessen Írországba. MacMurrough 1167-ben kalandorokból álló előőrsöt vitt vissza Írországba, visszafoglalta Wexfordot, és várta Strongbow érkezését.
A walesi bázisáról Strongbow 1170-ben támadást indított, elfoglalta Waterfordot és Dublint, és átvette a keleti partvidék ellenőrzését, a gael törzsfők és O’Connor legnagyobb megdöbbenésére. A szövetség megszilárdítása érdekében MacMurrough 1170-ben Dublinban, a Christchurch katedrálisban feleségül adta lányát, Aoife-ot Strongbow-hoz.
Az ír törzsfők azonban nem engedték a betolakodókat letelepedni, és folyamatosan támadták és zaklatták őket. Egy időben valószínűnek tűnt, hogy elűzik őket az országból, ha nem kapnak támogatást II. Henriktől, akit aggasztott az a hatalom és befolyás, amelyet Strongbow az Ír-tengeren túl felhalmozott. Feltételezések szerint II. Henrik attól tartott, hogy Írországot a szászok bázisként használhatják fel, hogy az 1066-os hastings-i vereséget követően támadást indíthassanak Angliában. A normannok későbbi dél-walesi uralma annak köszönhető, hogy nyitva kellett tartaniuk a Kelet-Írországba vezető utánpótlási vonalakat.
Dermot MacMurrough 1171-ben meghalt, és Strongbow-nak hagyta magát Leinster királyává nyilvánítani. Később II. Henrik franciaországi támogatásának köszönhetően Írország kormányzójává nevezték ki. 1176-ban halt meg, amikor az ír lázadók egyik rajtaütése során fertőzést kapott.
Írország nagy része még mindig helyi befolyás alatt állt, és csak a keleti part, az úgynevezett “Pale” maradt normann ellenőrzés alatt. Henrik 1185-ben fiának, “Jean Sans-terre”-nek (vagy John Lacklandnek) adományozta ezeket a területeket, létrehozva ezzel az “Írországi Lordságot”. Valószínűnek tűnt, hogy Írország kisebb királyság marad, csakhogy a sors közbeszólt. Idősebb testvéreinek halála lehetővé tette, hogy Jean Sans-terre lépjen az angol trónra, így ő lett János angol király, és a Pale az angol uralom alatt álló területek részévé vált. 
Demot MacMurrough-t évszázadok óta azzal vádolják, hogy ő okozta, vagy legalábbis elősegítette Írország idegenek általi megszállását és későbbi leigázását. E történelem közelmúltbeli felülvizsgálata azonban kevésbé bírálta tetteit.
Valószínű, hogy a szigetet végül Dermot MacMurrough ösztönzése nélkül is nagyobb szomszédja uralta volna. A gael törzsfők nem hajlandósága arra, hogy meghatározott örökösödési jogokkal rendelkező királyságot alkossanak, minden bizonnyal megkönnyítette az inváziót és az uralmat. Az sem volt szokatlan a korban, hogy a kelta főnökök idegenektől kértek segítséget a helyi ellenségeik elleni harcban.
A tetteinek eme nagyvonalúbb értelmezése ellenére Dermot MacMurrough hatalomvágya, az angolok Írországba való behurcolása lesz mindig is az, ami miatt a leginkább emlékezni fognak rá.