Amikor az emberek a pingvinekre gondolnak, gondolataik általában egészen a Déli-sarkig elkalandoznak. De az odafelé vezető úton egy spheniscida hotspotot is találunk. A világ 18 pingvinfajából tizenhármat Új-Zéland és vizei körül észleltek. Kilenc ott szaporodik, három pedig állandó otthonává tette. Ezek közül a pingvinek közül azonban egyik sem közelíti meg a nemrég felfedezett ősük, a Kumimanu biceae méretét, amelynek fosszíliáját néhány évvel ezelőtt találták meg Hampden Beachen, a Déli-sziget Otago régiójában.
K. biceae nem csak egy hatalmas pingvin volt – valószínűleg a valaha élt legnagyobb. A kövületét a késő paleocén korszakra, valamikor 55,5 és 59,5 millió évvel ezelőttre datálták. Közel két méter magas volt, és körülbelül 220 kilót nyomott, tehát körülbelül 33-szor akkora volt, mint a kis kék pingvin, a feltűnően aranyos leszármazottja. Még a világ legnagyobb élő pingvinje, a fenséges császárpingvin is eltörpült volna e kolosszális madár mellett.
Néhány millió évvel ezelőtt a tengerek tele voltak nagy, ragadozó tengeri hüllőkkel. Amikor ezek kihaltak, a néha az emlősök korának is nevezett időszak első éveiben, számos óriáspingvin fejlődött ki a helyükre. Úgy tűnik, ez nem sokkal azután történt, hogy a madarak röpképtelen búvárokká váltak – ami azt jelenti, hogy a K. biceae egykor a Csendes-óceán déli vizein suhant át, és halat hal után zabált fel menet közben.
Miért nem találunk tehát ma észbontóan nagy pingvineket Új-Zéland partjainál fel-alá kacsázni? A válasz a kutatók szerint a vízben rejlik. Körülbelül 33 millió évvel ezelőtt kezdték benépesíteni a világ óceánjait az olyan nagytestű tengeri emlősök, mint az agyaras delfinek, bálnák és fókák – amelyek mindegyike nagy étvággyal fogyasztotta a tenger gyümölcseit. A konkurenciával szembesülve a pingvinfajok kisebbek lettek, vagy teljesen kipusztultak. Szomorú hír a madarak szerelmeseinek, de valószínűleg megkönnyebbülés a halaknak.