dobozok fel és fel, majd zsineggel átkötve | minden oldalról címezve | azzal a gondos hosszú kézírással, amit más kontinenseken tanítottak | úgy néztek ki, mint a postabombák | körbe-körbe járnak a körhintán | egy regionális szorongásban | bűzös, izzadságtól gyöngyöző juhsajtos hordó | olajbogyó… olajos doboz sok műanyagba csomagolva | minden nyomtatott betű egy-egy kerek, különálló köteg | önmagában állva | szüleim bevándorló poggyászának fájó hüvelykujja a United terminálján | egy barát, aki nem beszél a repülőtereken | kivéve, ha szólnak hozzá | az otthon szó, ami jelenthet utazást is | vagy soha-megérkezett | a poggyászkiadónál | egy személy várakozik egy t-angol szavakkal nyomtatott póló | amelynek elrendezése értelmetlen | és nem számít | hogy ami számít, az messze van | miközben itt, bármelyik pillanatban | senkinek sem kell emlékeztetnie senkit | arra, hogy | bőröndök, csomagok, csomagok | olyan hangsúlyosan ragasztva és kötve, hogy úgy néznek ki, mint a teljes szar | ami számít, hogy a szavak tagadhatatlanul angolok | ezt bárki meg tudja mondani | ezért létezik a póló. | tether that to this | bárki, akinek bensőséges, különleges tudása van | egy áthúzott vonallal | “egyszerű emberek voltak” | anyám gyakran mondta | akiktől kiszabadítja | és csomagokba csomagolja | mindet zsineggel megfeszítve és elküldi | a körhintán, amin keringenek | az ő vezetéknevével nyomtatva | tudná | és talán el is utasítaná őket | hogy “egyszerűek voltak-” | ez volt az a fajta dolog, ami olyan dühöt váltott ki belőlem | aminek csak most kezdem meghúzni a határvonalát | aminek a túloldalán szeretném megismételni magam | egy barátommal | egy kedves barátommal | aki | nem beszél a repülőtereken, hacsak nem szólnak hozzá.