A földrajzot először az ókori görögök tanulmányozták szisztematikusan, akik a földrajz filozófiáját is kidolgozták; Thalész Milétoszi, Hérodotosz, Eratoszthenész, Arisztotelész, Sztrabón és Ptolemaiosz jelentős mértékben hozzájárultak a földrajzhoz. A rómaiak hozzájárulása a földrajzhoz a korábban ismeretlen területek felfedezésében és feltérképezésében rejlett. A görög földrajzi ismereteket az arabok a középkorban fenntartották és továbbfejlesztették. Az arab geográfusok, akik közül kiemelkedik Idrisi, Ibn Battutah és Ibn Khaldun, sokat utaztak a világról szerzett ismereteik bővítése céljából. A középkor második felében Marco Polo utazásaival kezdődött a földrajzi érdeklődés feléledése a muszlim világon kívül.
A reneszánsszal Európában megjelent a vágy a világ ismeretlen részeinek felfedezésére, ami a felfedezőutakhoz és a nagy felfedezésekhez vezetett. Ezeket a törekvéseket azonban inkább a merkantil érdek, mintsem a valódi tudáskeresés ösztönözte. A 16-17. században újra megjelent a megalapozott elméleti földrajz tankönyvek (Bernhardus Varenius Geographia generalis című műve) és térképek (Gerardus Mercator világtérképe) formájában. A 18. században a földrajz mint tudományág kezdett elismerést nyerni, és először tanították egyetemi szinten.
A földrajz modern korszaka a 18. század vége felé kezdődött Alexander von Humboldt és Karl Ritter munkáival. Ettől kezdve a földrajz két fő megközelítési módját lehet megkülönböztetni: a Humboldtot követő szisztematikusat és a Rittert követő regionálisat. A kialakult nemzeti földrajzi iskolák közül a német és a francia iskola volt a legbefolyásosabb. A német iskola, amely elsősorban fizikai földrajzzal foglalkozott, tudományos és analitikus írásmódot alakított ki. A francia iskola a világos és gördülékeny stílusban bemutatott leíró regionális monográfiáiról vált ismertté; a humán és történelmi földrajz volt az erőssége. Bár a hangsúlyok többször is eltolódtak a megközelítések és nézőpontok között, ezek egymásra utaltságát minden földrajztudós elismeri.
A második világháború vége óta a földrajz – más tudományágakhoz hasonlóan – a modern technológia új adatszerzési és -kezelési eszközei által előidézett tudásrobbanást élte át; ezek közé tartozik a légi fényképezés, a távérzékelők (beleértve az infravörös és a műholdas fényképezést) és a számítógép (a mennyiségi elemzéshez és a térképezéshez). A földrajzi kutatások kvantitatív módszere az 1950-es évek óta nagy teret nyert, Edward Ullman és William Garrison az Egyesült Államokból, valamint Peter Haggett Nagy-Britanniából a vezető képviselői.
A földrajz fejlődéséhez és a földrajzi fogalmak kialakításához jelentős mértékben járultak hozzá Ferdinand von Richthofen, Albrecht Penck, Friedrich Ratzel, Alfred Hettner, Karl Haushofer és Walter Christaller Németországban; Paul Vidal de la Blache, Jean Brunhes, Conrad Malte-Brun, Elise Reclus és Emmanuel de Martonne Franciaországban; valamint William Morris Davis, Isaiah Bowman, Ellen Churchill Semple, Carl O. Sauer, Albert Brigham és Richard Hartshorne az Egyesült Államokban. Ma a földrajzot kormányzati szervek és a világ számos egyetemén tanulmányozzák. A kutatást olyan neves földrajzi intézmények ösztönzik, mint a Royal Geographical Society (1830, Nagy-Britannia), az American Geographical Society (1852, Egyesült Államok) és a Socit de Geographie (1821, Franciaország).
- Bevezetés
- Módszerek és ágak
- A földrajzi tanulmányok története
- Bibliográfia
.