Határok
Ez az ökorégió magában foglalja a Rio Negro vízgyűjtő medencéjét a keleti Manaus-tól a kolumbiai Andok keleti kordillerájának lejtőiig. Tartalmazza a Rio Branco alsó folyását Caracaraitól lefelé és a Rio Jauaperi alsó medencéjét. Északon a Negro és az Orinoco, valamint a Rio Branco felső vízgyűjtője közötti hegyvidéki választóvonal határolja. Déli határát a Rio Negro mellékfolyói és a Rio Solimőes lefolyása közötti alacsonyan fekvő vízválasztó képezi.
Topográfia
A Rio Negro három fő területet öntöz: a déli Guyanai-pajzsból eredő északi mellékfolyók, a kolumbiai Andokból eredő nyugati forrásvidék és az alföldről eredő jobb parti mellékfolyók. Az ökorégió nagy része az alföldi fennsíkon fekszik, amely nyugaton 100-250 m közötti, keleten 50 m alatti magasságig lejt. A medence felső részét a Guyanai-pajzs gránitos feltárulásai uralják. A Tapirapecó és az Imeri-hegység a brazil-venezuelai határ mentén húzódik, a legmagasabb pont a Pica da Neblina, amely több mint 3000 m magasan emelkedik.
Az édesvízi élőhelyek
Az alacsony lejtésű folyók és patakok főként podszolokból álló, szezonális áradásoknak kitett üledékes talajokon futnak keresztül. A Rio Negro vize rendkívül ásványi anyagokban szegény, vezetőképessége 8 µS, és rendkívül savas, pH-értéke 2,9 és 4,2 között változik. A Rio Negro a világ legnagyobb fekete vizű folyója, amely az Amazonasba történő átlagos éves lefolyás mintegy 14%-át adja, a Madeira után a második helyen áll. Fő mellékfolyója, a Rio Branco ezzel szemben egy vadvízi folyó. Bár nem olyan zavaros, mint az Amazonas vagy a Madeira, árvíz idején iszapos. A Negróval való összefolyásától 200 km-re folyásirányban láthatóak az üledékek.
A Negro forrásvidéke az Andok lábánál ered. A felső folyáson az árvízszezon május és szeptember között zajlik, júliusban tetőzik. Az alsó folyáson a vízszintingadozást inkább az Amazonas diktálja, és korábban következik be. Itt az árvízi szezon februártól júliusig tart, a vízszintek júniusban tetőznek. A folyó átlagos éves vízszintingadozása 4-5 m között mozog a felső szakaszon és 10 m között az alsó szakaszon. Becslések szerint a Negro medencéjén belül 30 000 km2 területet az év 4-8 hónapjában szezonálisan elönt a víz. A legnagyobb árterek a jobb parti mellékfolyók mentén, valamint a Negro középső és alsó szakasza mentén található szigethálózatban fordulnak elő.
A Rio Negro főága mentén számos szigetszerű környezet található, köztük több mint 600 sziget a folyó alsó és középső szakaszán. A főszár és a mellékfolyók mentén hatalmas peremvidékeket borítanak elárasztott erdők és elárasztott campinák és caatingák (campinarana), valamint a csatornák mentén számos árterületi tó és ököríves tó található. A száraz évszakban a folyók teljes hosszában hatalmas homokpartok találhatók. A folyók alja sziklás, kavicsos és nagy sziklákkal. A Negro középső folyása mentén a sziklás kiemelkedések és a katarakták a Guayana-pajzs nyomaira utalnak.
Szárazföldi élőhelyek
Az ökorégióban nagy kiterjedésű igapó-erdők találhatók, mivel az ökorégióban nagyszámú fekete vizű patak és folyó található. Ez az erdőtípus olyan földterületeken fordul elő, amelyek minden évben szezonálisan elárasztottak, és homokos, oligotróf vagy tápanyagszegény talajokkal rendelkeznek. A bőséges fafajok közé tartozik a Virola elongata, az Eschweilera longipes, az E. pachysepala és a Pithecellobium amplissimum. A fehérvízi folyók árterein előforduló, általában lebegőanyagot és magas tápanyagtartalmú anyagokat tartalmazó várzea-erdők is találhatók. A harmadik típus a Terra firme, amely soha nem árad, és florisztikai összetétele hasonló a várzeáéhoz. Ezekben az alföldi erdőkben elszórtan nagy campinarana (campina) területek találhatók, amelyek a lágyszárú szavannáktól a zárt lombkoronájú erdőkig terjedő növényzeti típusok foltját alkotják. Ezek a homokos, tápanyagszegény podzolok körkörös, mocsaras mélyedései körül fordulnak elő. A campinarana-ra korlátozódó fajok közé tartozik többek között a Virola parvifolia, a Compsoneura debilis és a Pithecelobium leucophyllum.
Az endemikus halak leírása
Több mint 90 faj tekinthető endemikusnak a Rio Negro medencéjében, köztük a különálló Denticetopsis sauli a Cassiquiare csatorna területén lévő alsó Pamoni folyóból. Hat monotipikus nemzetség – Tucanoichthys, Ptychocharax, Atopomesus, Leptobrycon, Niobichthys és Stauroglanis) – is létezik, amelyek jelenleg csak ebben a medencében fordulnak elő.
Más említésre méltó halak
A Rio Negro több mint 100 olyan fajnak ad otthont, amelyeket keresnek az akváriumkereskedelemben. Egyes fajok, például az endemikus kardinális tetra (Paracheirodon axelrodi) irizáló színe a Negro fekete vizéhez való alkalmazkodási tulajdonság lehet.
Ökológiai jelenségek
Az ökológiai jelenségek közé tartoznak a dorádóharcsák, a characidák, például a Brycon és a Semaprochilodus nemzetséghez tartozó prochilodontidák nagy vándorlásai. A jaraqui (Semaprochilodus insignis) például a fekete vizű folyókból a fehér vizű folyókba vándorol ívásra. Egyedülálló fajösszetételeket találunk a levélszemét lerakódásokon is, és számos miniatűr formát.
A lehatárolás indoklása
Ez az ökorégió a guyanai-mazóniai ichtyográfiai régióba, pontosabban az amazóniai ichtyográfiai tartományba tartozik (Gery 1969; Ringuelet 1975). A többi amazóniai ökorégiótól a fajok igen változatos és differenciált együttese különbözteti meg, kifejezett endemizmussal és az alacsony pH-értékű vizekhez való egyedi alkalmazkodással.
A taxonómiai feltárás szintje
A nagy folyócsatornákban jó, a közepes méretű patakokban közepes, a Guyanai-pajzsba lefolyó forrásvidékeken pedig gyenge.