Képzeljük el Willy Wonka névadójának gyárát, de helyette tele erjesztett tejtermékek intenzív választékával. Üdvözöljük a joghurtos folyosón Franciaországban. C’est bon! Vannak sima joghurtok friss gyümölccsel lehorgonyozva, csokoládészemekkel átszőve, karamell és gesztenyepüré alapokkal kibélelve. Vannak desszertek lactés, amelyek további cukrot és tojást tartalmaznak, és csokoládétorta, tiramisu, creme brűlée vagy clafoutis formájában készülnek. Vannak biojoghurtok, juh- és kecsketejes joghurtok, valamint tejmentes joghurtok. Vannak tömeggyártott joghurtok és családi gazdaságokban kis tételben készült joghurtok. De függetlenül attól, hogy melyiket választja, az állaga mindig selymes és lényegesen könnyebb, mint az amerikaiak által kedvelt, fehérjedús görög joghurtoké.
Mindezt több mint egy évtizeddel ezelőtt fedeztem fel, amikor egy észak-franciaországi kisvárosban angol társalgást tanítottam tinédzsereknek. Azóta arról álmodozom, hogy visszamegyek, főleg azért, hogy a joghurtos folyosón lógjak.
Noha nem szoktam megkérdőjelezni egy jó dolgot, egy bizonyos ponton azon kaptam magam, hogy elgondolkodtam azon, hogy a joghurt miért ilyen szerves része a francia életnek. Igaz, hogy Franciaország Európa második legnagyobb tejtermelője Németország után, de ez nem magyarázza meg kifejezetten a joghurt vonzását – az Egyesült Államok végül is sokkal több tejterméket állít elő, mint Franciaország, de mi mindig is a tej előtt hajlongtunk, nem a joghurt előtt. És bár a németek több erjesztett tejterméket fogyasztanak, mint a franciák, a joghurtos folyosóik – bocsánat – egyszerűen nem olyan mesések. Úgyhogy elhatároztam, hogy utánajárok a dolgoknak.
Először is, néhány statisztikai adat. Franciaországban 2016-ban fejenként 19,6 kilogramm joghurtot fogyasztottak, vagyis 43,2 fontot. Ez a szám idén várhatóan 43,9 fontra nő – ami egyébként négy bowlinglabdának felel meg. Összehasonlításképpen, ugyanebben az évben az amerikaiak 13,7 fontot ettek fejenként. A francia lakosság többsége naponta legalább egy adag joghurtot fogyaszt, egyharmaduk pedig heti öt adagot, már csecsemőkortól kezdve. Az Egyesült Államokban eközben csak 6 százalékunk eszik naponta joghurtot.
Ez az eltérés a franciáknál sem marad el. “A külföldön élő franciák mindenhez tudnak alkalmazkodni, kivéve a joghurtot” – mondja Jacqueline Dubois, a My French Life című francia kulturális blog párizsi írója. Egyik fia, aki 26 éves, Angliában él. “Ó, Istenem” – emlékszik vissza, ahogyan azt mondta neki. “‘Angliában ez hiányzik nekem, a francia joghurt. Nem tudom, mit egyek.”
A joghurtnak volt néhány évszázada, hogy megvetesse a lábát a francia kultúrában: Franciaországban először 1542-ben tűnt fel, amikor I. Francois király gyomorrontástól szenvedett, amit az orvosok nem tudtak meggyógyítani. Az Oszmán Birodalom szultánja (ahol a joghurtot állítólag már az i. e. harmadik évezredben felfedezték a kecskepásztorok, akik a tejet birkabőrben erjesztve tartósították) barátságban volt a trónnal, és orvost küldött a királynak, aki meggyógyította – joghurttal. A csodaétel híre ezt követően elterjedt.
A 20. század elején a tudomány közbelépett, hogy megmagyarázza a csodát. Először egy bolgár orvostanhallgató izolált egy Lactobacillus nevű, hazájában honos baktériumot a joghurtban, amely az emberi bélrendszerben természetes módon nem volt jelen. Ezt a kutatást felhasználva a párizsi Pasteur Intézet tudósa összekapcsolta ugyanezt a baktériumot a bolgár parasztok hosszú élettartamával. A francia képzeletben a joghurt kitörölhetetlenül összekapcsolódott az egészséggel, és így az amúgy is józanul táplálkozók kultúrája elkötelezte magát mellette.
A 20. században Franciaországban megjelent a világ két legnagyobb multinacionális joghurtgyártó vállalata: Danone, amelyet 1919-ben Spanyolországban alapítottak, majd egy évtizeddel később Párizsba költözött; és a Yoplait, amelyet 1965-ben a francia Yola és Coplait tejipari szövetkezetek egyesítettek. A vállalat megalakulása egybeesett a televízió – és a televíziós reklámok – megjelenésével a francia otthonokban.
Victoire Louapre még mindig el tudja mesélni a Danone Activia (akkori nevén Bio) reklámját, amelyet a 90-es évek végén játszottak, amikor még gyerek volt. “Volt egy tinédzser, akinek fájt a hasa, és az illető azt mondta: ‘Igyál egy Bio de Danone-t, és minden jobb lesz'” – mondja Louapre, aki ma Los Angelesben él, ahol a Le Fooding nevű francia étterem-értékelő blognak ír. “Ez beültette az emberek agyába, hogy a joghurt olyan, mint a gyógyszer, és enyhíti a stresszt”. Mi több, az orvosok köztudottan még a joghurtot is ajánlják a gyomorhurutra. “Azt hittük, hogy a joghurt olyasmi, ami nélkül nem tudunk élni” – mondja Louapre.”
Mégis csodálkoztam: Volt valami más, valami lényegesen hétköznapibb dolog, ami megmagyarázta a joghurt kiemelkedő jelenlétét a francia kultúrában? Louapre szerint ez ahhoz kötődik, amit ő “francia otthoni kultúrának” nevez, és a három étkezéses nap folyamatos rituáléjához. “Nagyon gyakran van saláta, főétel és desszert” – mondja. “Mi mindig desszerttel fejezzük be, de gyümölcsökkel vagy joghurttal fejeznénk be. Úgy tűnik, ez az egészséges alternatívája a nehezebb desszertnek.”
A maga részéről Dubois valami még szélesebb körűre mutat rá. “Általánosságban az egyensúly megszállottjai vagyunk” – mondja. “Engem így neveltek, és azt hiszem, ezt adtam át a fiaimnak is”. Maguk az étkezési órák változatlanok, és nincs nassolás az otthonon kívül. De még ezen a rendszeren belül is megvan a helye a joghurtnak. Reggel, délben vagy este, minden étvágynak megfelel, és (ritkán) megszegi a szabályokat. Olyan étel, amely javítja, de soha nem lopja el a show-t – egészen addig, amíg a joghurtos folyosón nem kötünk ki.