Freud és a tudattalan elme

Freud és a tudattalan elme

By dr. Saul McLeod, megjelent 2009, frissítve 2015

Sigmund Freud nem egészen ő találta ki a tudatos és a tudattalan elme közötti ellentét gondolatát, de minden bizonnyal neki köszönhető, hogy népszerűvé vált, és ez volt az egyik legfontosabb hozzájárulása a pszichológiához.

Freud (1900, 1905) kidolgozta az elme topográfiai modelljét, amelyben leírta az elme szerkezetének és működésének jellemzőit. Freud a jéghegy analógiáját használta az elme három szintjének leírására.

Freud (1915) leírta a tudatos elmét, amely minden olyan mentális folyamatból áll, amelynek tudatában vagyunk, és amelyet a jéghegy csúcsának tekint. Például lehet, hogy ebben a pillanatban szomjasnak érezzük magunkat, és úgy döntünk, hogy iszunk valamit.

A pre-tudatos tartalmazza azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyekről az ember jelenleg nincs tudatában, de könnyen a tudatba hozhatók (1924). Ez közvetlenül a tudatosság szintje alatt, a tudattalan előtt létezik. A pre-tudat olyan, mint egy mentális váróterem, amelyben a gondolatok addig maradnak, amíg “sikerül a tudatos szemét magára vonniuk” (Freud, 1924, 306. o.).

Ez az, amit a rendelkezésre álló emlékezet szó mindennapi használatában értünk. Például jelenleg nem gondol a mobiltelefonszámára, de most, hogy szóba került, könnyedén fel tudja idézni.

Az enyhe érzelmi élmények lehetnek a tudatalattiban, de néha a traumatikus és erőteljes negatív érzelmek el vannak nyomva, és ezért nem állnak rendelkezésre a tudatalattiban.

Végül a tudattalan elme olyan mentális folyamatokat foglal magában, amelyek a tudat számára hozzáférhetetlenek, de befolyásolják az ítéleteket, az érzéseket vagy a viselkedést (Wilson, 2002).

Freud (1915) szerint a tudattalan elme az emberi viselkedés elsődleges forrása. Mint egy jéghegy, az elme legfontosabb része az, amit nem látunk.

Érzéseinket, indítékainkat és döntéseinket valójában erőteljesen befolyásolják múltbeli tapasztalataink, és a tudattalanban tárolódnak.

Freud ezt a három rendszert alkalmazta a személyiség vagy psziché szerkezetére – az id, az ego és a szuperego. Itt az id-et teljesen tudattalannak tekinti, míg az egónak és a szuperegónak vannak tudatos, előtudatos és tudattalan aspektusai.

Tudattalan elme

Tudattalan elme

Míg a tudatos elmében zajló folyamatokkal teljes mértékben tisztában vagyunk, fogalmunk sincs arról, milyen információkat tárol a tudattalan elmében.

A tudattalan mindenféle jelentős és zavaró anyagot tartalmaz, amelyeket ki kell zárnunk a tudatosságból, mert túl fenyegetőek ahhoz, hogy teljes mértékben tudomásul vegyük őket.

A tudattalan elme a primitív vágyak és impulzusok tárolójaként, “üstjeként” működik, amelyet a tudatalatti előtti terület tart kordában és közvetít. Freud (1915) például úgy találta, hogy bizonyos események és vágyak gyakran túl ijesztőek vagy fájdalmasak ahhoz, hogy páciensei tudomásul vegyék őket, és úgy vélte, hogy az ilyen információkat a tudattalan elme zárja el. Ez az elfojtás folyamatán keresztül történhet.

A tudattalan elme tartalmazza biológiailag megalapozott ösztöneinket (erosz és thanatosz) a szexuális és agresszióra irányuló primitív késztetéseinket (Freud, 1915). Freud azt állította, hogy primitív késztetéseink gyakran azért nem jutnak el a tudatosságig, mert racionális, tudatos énünk számára elfogadhatatlanok.

Az emberek egy sor védekezési mechanizmust alkalmaznak (például elfojtást), hogy ne tudják, milyen tudattalan indítékaik és érzéseik vannak.

Freud (1915) hangsúlyozta a tudattalan elme fontosságát, és a freudi elmélet egyik fő feltételezése, hogy a tudattalan elme nagyobb mértékben irányítja a viselkedést, mint azt az emberek sejtik. Sőt, a pszichoanalízis célja, hogy feltárja az ilyen védekező mechanizmusok használatát, és ezáltal tudatossá tegye a tudattalan működését.

Freud úgy vélte, hogy a tudattalan hatásai sokféle módon mutatkoznak meg, többek között az álmokban és a nyelvbotlásokban, amelyeket ma “freudi elszólásoknak” neveznek. Freud (1920) egy ilyen elszólásra hozott példát, amikor egy brit parlamenti képviselő egy kollégájára, akivel ingerült volt, úgy hivatkozott, hogy “a tiszteletreméltó képviselő a pokolból”, nem pedig Hullból.

Kritikus értékelés

Kritikus értékelés

A pszichológia kezdetben szkeptikus volt a tudattalan szinten működő mentális folyamatok elképzelésével kapcsolatban. Más, tudományos szemléletmódra eltökélt pszichológusok (pl. a behavioristák) számára a tudattalan elme fogalma jelentős frusztráció forrásának bizonyult, mivel ellenáll az objektív leírásnak, és rendkívül nehéz objektíven tesztelni vagy mérni.

A pszichológia és a pszichoanalízis közötti szakadék azonban csökkent, és a tudattalan fogalma ma már a pszichológia fontos témája. A kognitív pszichológia például olyan tudattalan folyamatokat azonosított, mint a procedurális memória (Tulving, 1972), az automatikus feldolgozás (Bargh & Chartrand, 1999; Stroop, 1935), a szociálpszichológia pedig az implicit feldolgozás fontosságát mutatta ki (Greenwald & Banaji, 1995). Az ilyen empirikus eredmények bizonyították a tudattalan folyamatok szerepét az emberi viselkedésben.

A pszichológia empirikus kutatásai azonban feltárták a tudattalan elméről szóló freudi elmélet korlátait, és az “adaptív tudattalan” (Wilson, 2004) modern felfogása nem azonos a pszichoanalitikus felfogással.

Freud (1915) valóban alábecsülte a tudattalan jelentőségét, és a jéghegy analógiájával élve, az elme sokkal nagyobb része van a víz alatt. Az elme úgy működik a leghatékonyabban, hogy a magas szintű, kifinomult feldolgozási folyamatok jelentős részét a tudattalanba helyezi át.

Míg Freud (1915) a tudattalanra egyetlen entitásként tekintett, a pszichológia ma úgy értelmezi az elmét, hogy az idő során kialakult modulok gyűjteményéből áll, amelyek a tudaton kívül működnek.

Az egyetemes nyelvtan (Chomsky, 1972) például egy tudattalan nyelvi processzor, amelynek segítségével eldönthetjük, hogy egy mondat helyesen van-e megalkotva. Ettől a modultól elkülönül az a képességünk, hogy gyorsan és hatékonyan ismerjük fel az arcokat, ezzel is illusztrálva, hogy a tudattalan modulok egymástól függetlenül működnek.

Végül, míg Freud úgy vélte, hogy a primitív késztetések azért maradtak tudattalanul, hogy megvédjék az egyént a szorongás megtapasztalásától, az adaptív tudattalanról alkotott modern nézet szerint a legtöbb információfeldolgozás a hatékonyság, nem pedig az elfojtás miatt tartózkodik a tudaton kívül (Wilson, 2004).

APA Style References

Bargh, J. A., & Chartrand, T. L. (1999). A lét elviselhetetlen automatizmusa. American psychologist, 54(7), 462.

Chomsky, N. (1972). Nyelv és elme. New York: Harcourt Brace Jovanovich.

Freud, S. (1915). A tudattalan. SE, 14: 159-204.

Freud, S. (1924). Általános bevezetés a pszichoanalízisbe, ford. Joan Riviere.

Greenwald, A. G., & Banaji, M. R. (1995). Implicit társadalmi megismerés: attitűdök, önértékelés és sztereotípiák. Psychological review, 102(1), 4.

Stroop, J. R. (1935). Interferenciavizsgálatok a sorozatos verbális reakciókban. Journal of experimental psychology, 18(6), 643.

Tulving, E. (1972). Epizodikus és szemantikus emlékezet. In E. Tulving & W. Donaldson (Eds.), Organization of Memory, (pp. 381-403). New York: Academic Press.

Wilson, T. D. (2004). Idegenek önmagunk számára. Harvard University Press.