Bizonyos szempontból elég furcsa ez az egész felhajtás a guggolás körül, hiszen szinte semmit sem tudunk a csípő- és térdízületeken guggolás közben áthaladó erőkről, és nem sokat tudunk a “négyfejűek” és a combfeszítők pontos tevékenységéről sem guggolás közben.
Ráadásul, bár a guggolás meglehetősen biztonságos tevékenységnek számít, a guggoló edzések során előfordultak súlyos térdsérülések. És mivel az ízületekre és a lábizmokra ható tényleges erők nem ismertek, a guggolás értéke a sérült sportolók rehabilitációs folyamatának részeként nem volt egyértelmű.
Szerencsére a stockholmi Karolinska Intézet anatómiai és kineziológiai tanszékének tudósai a közelmúltban pontosan meghatározták, mi történik a lábakkal guggolás közben. A kutatásban nyolc testes, fiatal, országos szintű olimpiai súlyemelő vett részt. Az átlagos testsúly 180 kiló volt, az átlagéletkor 19 év, és a guggoló gyakorlatok során a tipikus egy ismétléses maximum körülbelül 230 kiló volt.
A guggoló gyakorlatok mindegyike “magasrudas” guggolás volt, a súlyzórúd a vállak fölött középen, közvetlenül a hetedik nyakcsigolya alatt (az első csomó, amelyet az ember érez, amikor a kezét végigviszi a nyak hátsó felületén). Minden guggolásnál a ténylegesen használt súly a sportoló egy ismétléses maximumának 65 százaléka volt.
A vizsgálati személyek négy különböző térdhajlítási szöget próbáltak ki guggolás közben: (1 ) a térdek csak 45 fokig hajlítva, (2) a térdek 90 fokig hajlítva, (3) a térdek bőségesebben hajlítva, hogy a combok hátsó felülete ténylegesen párhuzamos legyen a padlóval, és (4) a térdek teljesen hajlítva (a lehető legmélyebb guggolás). Az első két guggolás – 45 és 90 fok – valójában csak részleges guggolás, a sportolók félig álló helyzetben maradnak, és a fenék csak kissé süllyed a padló felé. Az edzők között jelentős vita van arról, hogy a guggolás melyik formája a “legjobb” a sportolók számára.