anonymous kérdezte:
Hogyan teszel különbséget az egzisztencializmus és az abszurdizmus között?
Ez a kérdés elég gyakran eljut hozzám. Írtam már erről korábban, itt és itt, és még egy ügyes kis grafikont is feltettem, amiben az egzisztencializmus különböző formáit hasonlítom össze.
Itt van, amit egy korábbi bejegyzésemben írtam:
Röviden, az egzisztencializmus és az abszurdizmus közötti különbség az élet értelmének megtalálására adott megoldásukban rejlik. Mindketten egyetértenek abban, hogy a világegyetem eredendően értelmetlen, de az egzisztencializmus azt állítja, hogy nekünk kell megteremtenünk a saját értelmünket. Az egzisztencialista mantra (legalábbis a sartre-i fajta) szerint a létezés megelőzi a lényeget; megszületünk, létezünk, és aztán döntenünk kell, hogy megalkotjuk a saját lényegünket, a saját célunkat.
Az abszurdizmus ezzel szemben az értelmetlen világegyetem és az értelem megtalálására irányuló állandó törekvésünk közötti feszültségre összpontosít. Ebből a feszültségből fakad az abszurd. Camus azt állította, hogy mindannyian elmerülünk ebben a feszültségben, és így három alternatíva áll előttünk: megölhetjük magunkat, tagadhatjuk az abszurditást, és menedéket kereshetünk a mítoszokban és a vallásban, vagy elfogadhatjuk az abszurditást. Az abszurdot elfogadni annyit jelent, mint beismerni mindennek az értelmetlenségét, és továbblépni, tovább élni és jól élni. Camus ezt híres módon Sziszüphosz képével illusztrálta, aki egy sziklát tol fel egy hegyre az örökkévalóságig. Sziszüphosz vergődhet feladatának hiábavalóságában, vagy elfogadhatja a sorsát, és kihozhatja belőle a legtöbbet. “Il faut imaginer Sisyphe heureux”. Camus mondta. ‘El kell képzelni Sziszüphoszt boldognak.’
A két gondolkodási iskola között további különbségek vannak, és azon belül is számos variáció. De mindkettőt mélyen foglalkoztatta, hogyan éljünk, és hogyan szálljunk szembe a potenciálisan hideg és közömbös kozmosz malomkövével.