John C. B. Ehringhaus demokrata kormányzó volt az állam történetének a rekonstrukció óta eltelt legfontosabb korszakában, a nagy gazdasági világválság és a New Deal idején. Az Atlantic Christian Collegiate Institute-ba járt, majd az Észak-Karolinai Egyetemen szerzett egyetemi és jogi diplomát. Az Elizabeth City-i ügyvéd és burgonyaföldműves komoly eredményeket ért el, mielőtt 1932-ben elindult volna a kormányzói posztért. 1905 és 1907 között az állami törvényhozásban szolgált, és társszerzője volt annak a törvényjavaslatnak, amelynek köszönhetően Észak-Karolina keleti része Greenville-ben kapta meg tanárképző főiskoláját. 1911 és 1923 között ügyvédként dolgozott. Az 1928-as, Herbert C. Hoover és Alfred E. Smith közötti vitatott elnökválasztási kampányban Ehringhaus néhány prominens állami demokratával ellentétben hű maradt a párthoz, és keményen dolgozott Smith mellett az államban. O. Max Gardner kormányzói pályázatát is erőteljesen támogatta abban az évben. Gardner 1932-ben Ehringhaus kormányzói támogatásával megerősítette kapcsolatát a “Shelby-dinasztiával”, Gardner szülővárosáról elnevezett politikai szervezetével. Az akkori szokás szerint a kormányzó felváltva választotta az állam keleti és nyugati részét, és 1932-ben a keleti rész került sorra.
Ehringhaus az elődje konzervatív, vállalkozásbarát politikáját kívánta fenntartani. Ellenfele, a hivatalban lévő alkormányzó, az Edgecombe megyei Richard T. Fountain a keleti agrárvidék jellemzőbb liberális politikáját tükrözte, amely szemben állt a piedmont-i konzervatívok üzleti érdekeivel. A keleti politikusok általában a vállalatok megadóztatását támogatták, hogy enyhítsék a kisgazdaságok tulajdonosainak adóterheit. Az Ehringhaus-Fountain párharc a felkelők személyes hatalmi harcát is tükrözte a Gardner-szervezet ellen.
A harmincas évek gazdasági nehézségei miatt előre láthatóan a költségvetési politika uralta a vitát. Ehringhaus a kiegyensúlyozott költségvetés szükségességét hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy a takarékosság a kormányzatban segítene megőrizni az állam hitelét, ami kritikus volt a depresszióval. A kampányban mindkét jelölt a tizenöt centes ad valorem ingatlanadó megszüntetését akarta, és mindketten ellenezték az állami forgalmi adót mint alternatívát. Az állam eladósodása és a megterhelő ingatlanadók elleni közhangulat miatt valószínűsíthető volt a forgalmi adó bevezetése, de ezt egyik kormányzójelölt sem akarta beismerni. Ha a forgalmi adó szükségessé válna, Fountain a luxuscikkekre kivetett adót támogatta, Ehringhaus pedig a törvényhozásra bízta volna a kérdés eldöntését. A vitatott előválasztás, majd az Ehringhaus és Fountain közötti második forduló után Gardner szövetségese nyert szoros szavazáson.
Kormányzóként Ehringhaus a költségvetési megszorításokért küzdött, amelyek közé tartozott a kiegyensúlyozott költségvetés, a megszorítások és a regresszív adózás. Ez a konzervatív program felülírta a depresszió alatt küszködő észak-karolinaiak segélyezésével, jóléti juttatásokkal vagy munkahelyekkel kapcsolatos érdekeket. Beiktatási beszédében Ehringhaus rámutatott, hogy a közszolgáltatások 1920-as évekbeli bővítése és a depresszióval együtt járó állami bevételek csökkenése miatt Észak-Karolinának 9,4 millió dolláros adóssága volt. Ezzel az adóssággal és a tizenöt centes ad valorem ingatlanadó tervezett hatályon kívül helyezésével az államnak szüksége volt egy helyettesítő adóra. Március 13-án, a közgyűlés együttes ülése előtt, az állami rádióban élőben közvetített beszédében Ehringhaus az általános forgalmi adót támogatta, mint az ad valorem ingatlanadó legpraktikusabb helyettesítőjét és a legjobb stratégiát a költségvetési hiány megszüntetésére. A költségvetési megszorításnak még a konzervatívok számára is voltak határai. Emellett javasolta a tanév hat hónapról nyolc hónapra történő meghosszabbítását, a növekedést részben a forgalmi adóból származó bevételekből finanszírozva. Az Ehringhaus-kormányzat minden más gondot felülmúlva 1933-ban elérte, hogy a törvényhozás elfogadja a forgalmi adót.
A forgalmi adóra irányuló mozgalom az 1920-as években több államban is elindult a bővülő állami szolgáltatások finanszírozásának eszközeként. A háztulajdonosok, a farmerek és a vállalatok nem szerették a vagyonadót, és azzal érveltek, hogy az ingatlanok aránytalanul nagy részt viselnek az adóterhekből. A nagy gazdasági világválság kitörésével a vagyonadó csökkentésére irányuló kiáltások egyre hangosabbá váltak. A liberálisok azzal ellenkeztek, hogy a forgalmi adó regresszív; arányosan nagyobb terhet ró a szegényekre, és a vállalatokra kivetett magasabb adók mellett érveltek. 1935-re, az állam gazdaságának javulásával és az állami bevételek növekedésével Ehringhaus további kiadásokat javasolt az oktatásra és az utakra, de a liberálisok nagy csalódására a forgalmi adó fenntartását és a szükségleti cikkekre vonatkozó mentességek megszüntetését is akarta. Az 1935-ös közgyűlés a törvényhozás liberális ellenállása ellenére megtartotta a forgalmi adót. Josephus Daniels a Raleigh News and Observer című laptól azt kifogásolta, hogy Ehringhaus jobban aggódott a kiegyensúlyozott költségvetésért, mint azért, hogy pénzt költsön az oktatásra.
1933 őszén Ehringhaus a dohánytermelők bajnokaként tűnt fel. Kezdetben a gazdák nem bíztak benne a vállalati érdekeltségekhez, például a dohánygyárakhoz fűződő kapcsolatai miatt, de ő vezette a harcot az 1933-as termésre vonatkozó értékesítési megállapodásért. Ő szorgalmazta a forgalmazási szabadságot, és a dohánytermelők küldöttségét vezette Washingtonba, hogy dramatizálja az ügyet. Végül a vállalatok, a termelők és az Agricultural Adjustment Administration (AAA) megállapodtak az árakról. Személyesen vezette az 1934-es területcsökkentési kampányt. Ehringhaus kivívta a dohánytermelők tiszteletét, különösen, amikor a dohányárak 1935-ig javultak.
1936-ban a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az AAA-t, és a dohánytermelők az államok közötti regionális szerződésért küzdöttek, hogy helyettesítsék azt. Az államok közötti együttműködés elmaradt, és Ehringhaus ellenállt a cselekvésre irányuló nyomásnak. Az állami törvényhozásnak rendkívüli ülésszakra kellett volna összeülnie a végrehajtáshoz, és Ehringhaus attól tartott, hogy egy ilyen ülésszakon hatályon kívül helyeznék a forgalmi adót, amelynek megőrzéséért olyan keményen dolgozott, ráadásul az államban a New Dealerek ragaszkodnának a társadalombiztosítási program államban történő végrehajtásáról szóló törvényhozáshoz. 1936-ban a magasabb dohányárak igazolták a kormányzót.
A New Deal segélyek kezelésére az állam létrehozta az Észak-Karolinai Sürgősségi Segélyezési Igazgatóságot (ERA), és Ehringhaus a goldsborói Annie Land O’Berryt választotta igazgatónak. A segélyezési tevékenység általában mentes maradt a politikai beavatkozástól. Rutinszerűen az államoknak meg kellett egyezniük a szövetségi segélyalapokkal, de a kormányzó, folytatva költségvetési megszorításait, nem volt hajlandó pénzt kérni a törvényhozástól. Végül Washington engedett, és átvállalta az összes költséget. Ehringhaus az 1935-ös társadalombiztosítási programnak való megfeleléstől is visszariadt az államra háruló költségek miatt. Attól tartva, hogy a liberálisok megpróbálhatják hatályon kívül helyezni a forgalmi adót, 1936 decemberéig ellenállt a törvényhozás rendkívüli ülésszak összehívásának, amikor a közgyűlés eleget tett a társadalombiztosítási követelményeknek. Az észak-karolinaiak számára 1938 januárjában kezdődött meg az ellátások kifizetése. Az állam 1935-ben – egy hónappal a szövetségi ERA indulása előtt – létrehozta az Észak-Karolinai Vidéki Villamosítási Igazgatóságot (North Carolina Rural Electrification Administration, NCREA), hogy áramot juttasson a vidéki területekre. A kritikusok azzal vádolták, hogy az NCREA előnyben részesítette az áramszolgáltató vállalatokat az elektromos szövetkezetekkel és az REA-val szemben.
Ehringhaus, mint más konzervatív demokraták az államban, retorikailag támogatta Franklin D. Roosevelt elnököt, aki nagyon népszerű volt, és előnyben részesített néhány New Deal-politikát, olyanokat, amelyek nem veszélyeztették az állami kormányzat költségvetési konzervativizmusát. Összességében Ehringhaus korlátozta a New Deal hatását az államban.
Kormányzói megbízatása után Ehringhaus az amerikai kerületi ügyész különleges asszisztenseként szolgált. 1949. július 31-én hunyt el.