John Olin vállalkozó és iparmágnás volt, aki a huszadik század egyik legbefolyásosabb közpolitikai filantrópja lett.
Olin 1892. november 10-én született az Illinois állambeli Altonban, egy lőporgyárat birtokló üzletember fiaként. A Cornell Egyetemre járt, kémia szakra. A diploma megszerzése után, 1913-ban Olin csatlakozott a családi vállalkozáshoz, amely a lőszereket gyártó Western Cartridge Company-vé nőtte ki magát.
Olin már korán megmutatta érzékét az új termékek kifejlesztéséhez. Huszonnégy szabadalom viseli a nevét, mind fegyverek és lőszerek gyártásával és tervezésével kapcsolatban. Legismertebb újítása a Super-X sörétes puskahüvely volt, amely megnövelte a lőtávolságot, és népszerűvé vált a vadászok körében.
Olin igazi zsenialitása azonban a pénzügyekben és a vezetői pozícióban rejlett. A gazdasági válság idején cége felvásárolta a Winchester Repeating Arms-ot. 1938-ban Olin segített felépíteni a nagy St. Louis-i lőszergyárat. A második világháború kitörésekor családi cége, amelyet Olin Industries névre kereszteltek át, az amerikai és a szövetséges erők lőszerellátásának egyik fő szállítója lett.
A háború után a vállalat a vegyipari termelés és más területek felé terjeszkedett. Olin ádáz versenyszellem volt: “Mutass nekem egy jó lúzert, és én mutatok neked egy lúzert” – szerette mondani. 1957-ben a Fortune a leggazdagabb amerikaiak listáján Olin és testvére, Spencer a 31. helyen szerepelt, nettó vagyonukat 75 millió dollárra becsülve.
{pullquote_1} Szabadidejében Olin lelkes sportoló volt. A Sports Illustrated 1958. november 17-i számának címlapján vadászként szerepelt. 1974-ben az ő lova, Cannonade nyerte meg a Kentucky Derby-t.
A John Olin Alapítvány 1953-ban indult. Néhány évig a gazdagok hagyományos emberbaráti alapítványa volt, amely a Cornell Egyetem öregdiákjainak alapítványát és számos más ügyet támogatott. 1973-ra azonban Olin különleges küldetés mellett döntött: “Szeretném ezt a vagyont arra használni, hogy segítsek megőrizni azt a rendszert, amely lehetővé tette felhalmozását mindössze két emberöltő alatt, apám és az enyém alatt” – mondta Frank O’Connellnek, a vállalat egyik alkalmazottjának, aki az 1970-es években koordinálta az alapítvány tevékenységét. Olin úgy döntött, hogy vagyonát a szabad vállalkozás és az egyéni szabadság amerikai hagyományainak védelmére fordítja, és támogatja ezek kiterjesztését, hogy azok minél több amerikai javát szolgálják.
A következő három évtizedben az Olin Alapítvány több százmillió dollárt osztott szét tudósoknak, agytrösztöknek, kiadványoknak és más szervezeteknek. Ez a hozzáértő támogatás alakította a modern konzervatív mozgalom irányát és segítette annak növekedését, amely először az 1980-as években vált láthatóvá. A modern korszak talán minden más filantrópjánál jobban sikerült Olinnak, hogy világosan meghatározta küldetését (éppoly világosan fogalmazott arról, hogy mit nem akart tenni, mint arról, hogy mit remélt elérni), felállított egy ütemtervet, és gondosan kiválasztotta azokat az elkötelezett partnereket, akik osztották elképzeléseit.
1977-ben Olin lemondott az alapítványa elnöki posztjáról. William E. Simon, az Egyesült Államok korábbi pénzügyminisztere lépett a helyébe, aki 2000-ben bekövetkezett haláláig vezette az alapítványt, amikor is James Piereson, az alapítvány régi ügyvezető igazgatója követte őt. Egy másik ügyvezető igazgató, Michael Joyce befolyásolta az alapítványt a korai években, mielőtt csatlakozott a Lynde & Harry Bradley Alapítványhoz, amely jelentős erővé vált, sok olyan céllal, mint az Olin Alapítvány. Irving Kristol, a neokonzervatív író és értelmiségi mindannyiukra fontos hatással volt.
Az Olin Alapítvány egyik jelentős eredménye a jog és közgazdaságtan központok létrehozása volt a nagyobb főiskolákon és egyetemeken. Ez a vadonatúj tudományág, amely empirikus szigorral és tisztánlátó értékeléssel járult hozzá a kormányzás megértéséhez és a társadalmi problémák megoldásához, a jog és közgazdaságtan programjai szilárdan megvetették a lábukat, miután az alapítvány minden másnál több forrást kezdett erre az ügyre fordítani. A Chicagói Egyetem, a Harvard, a Stanford, a Virginia és a Yale jogi karai jog- és közgazdaságtani központokat indítottak az Olin nevében.
1982-ben az Olin Alapítvány szponzorálta a joghallgatók és professzorok számára rendezett korszakalkotó tudományos konferenciát, amelyből létrejött a Federalist Society, a konzervatív és libertárius joghallgatók, ügyvédek, bírák és professzorok tagszervezete. A Federalist Society a későbbiekben átalakította a jogi oktatást és formálta a szövetségi bírói testületet.
Olin az alternatív egyetemi újságok támogatója lett olyan főiskolákon is, ahol a különböző jobbközép nézőpontok hiányoztak, vagy akár ki is zárultak a nyilvános vitából. Az alapítvány úttörő kutatókat, újságírókat és közéleti értelmiségieket is támogatott befolyásos új érvek és könyvek létrehozásában. Ezek közé tartozott Allan Bloom (The Closing of the American Mind szerzője), Linda Chavez (Out of the Barrio), Dinesh D’Souza (Illiberal Education), Milton Friedman (Free to Choose), Francis Fukuyama (The End of History and the Last Man), Samuel Huntington (The Clash of Civilizations), Richard John Neuhaus (The Naked Public Square) és Michael Novak (The Spirit of Democratic Capitalism). Az Olin finanszírozása gyakran inkább a vita generálására irányult, mintsem bizonyos álláspontok népszerűsítésére: Fukuyama és Huntington például baráti riválisok voltak a globális konfliktusok természetével kapcsolatos létfontosságú kérdésekben.
Az Olin támogatására támaszkodó szervezetek közé tartozott az American Enterprise Institute, a Center for Individual Rights, a Heritage Foundation, a Hoover Institution, a Manhattan Institute, a National Association of Scholars, a New Criterion, a The Philanthropy Roundtable és sok más szervezet, amelyek az amerikai szellemi életben és a közpolitikai vitákban fontos szerephez jutottak. Az Olin kutatási finanszírozása döntő szerepet játszott olyan új elemzések elindításában, amelyek végül következetes nemzeti reformmozgalmakat indítottak el olyan területeken, mint az iskolaválasztás, a jóléti reform és a színvak közpolitika.
Olin a filantrópiája megszervezésében is különleges volt. Mielőtt 1982-ben meghalt, arra utasította alapítványát, hogy halála után egy generáción belül szűnjön meg létezni. Miután megfigyelte, hogy a Ford Alapítvány sokak szerint alapítói céljai ellen fordult, Olin meg akarta győződni arról, hogy saját alapítványa hű marad küldetéséhez. Úgy vélte, hogy az előre meghatározott élettartam a legjobb védelem az alapítványi célok elkalandozása és az adományozói szándéktól való elszakadás ellen.
A robusztus befektetési nyereségek megnehezítették Olin azon célkitűzését, hogy minden támogatását viszonylag gyorsan szétoszlassa. Ugyanakkor ez az alaptőke-növekedés megadta az eszközöket ahhoz, hogy még nagyobb hatást gyakoroljon azokban az években, amikor tevékenykedett. Ezt felnagyította a fegyelmezett összpontosítás arra, hogy korlátozott számú dolgot nagyon jól csináljon a közpolitika területén, és az a döntés, hogy a leghatékonyabb szervezetek korlátozott számát támogatja, ahelyett, hogy a támogatásokat messzire szétszórná.
A huszonegyedik század elejére az Olin Alapítvány egy sor nagy “megszüntető támogatást” adott ki bevált kedvezményezetteknek. 2005-ben az alapítvány megtartotta utolsó igazgatótanácsi ülését, befejezte a támogatások odaítélésének utolsó körét, és bezárta kapuit.
~ John J. Miller