Aki nézett már Ren és Stimpy rajzfilmet, az tudja, hogy az űrrepülés egyik legnagyobb veszélye az “űrőrület”. Csak a mélyűr elszigeteltségének és mindent átható sugárzásának való kitettség vezethet egy animált csivavát az őrület ilyen állapotába.
Mi történik, ha megnyomják a történelem törlés gombját? Talán valami jó dolog? Talán valami rossz? Azt hiszem, sosem fogjuk megtudni.
Persze nem a Ren és Stimpy volt az első fiktív beszámoló arról, hogy az emberek elveszítik az eszüket, amikor az űr tintás sötétségébe repülnek. Ott voltak a Reaverek a Fireflyból, az az őrült orosz űrhajós az Armageddonban, szinte mindenki a Napsugár című filmben, és ez volt a probléma a Star Trek minden második epizódjában.
A filmek és a televízió szerint, ha űrőrült vagy, a legénységeddel együtt kemény út vár rád és társaidra. Ha szerencséd van, csupán hallucinálod azokat az ismerős űrszirénákat, amelyek könyörögnek, hogy vedd le az űrsisakodat, és csatlakozz hozzájuk az örökkévalóságig azon az aszteroidán ott.
De ugyanilyen valószínű, hogy gyilkosságba kezdesz, a legénységed tagjai ellen fordulsz, és egyenként megölöd őket, mint sötét áldozatot a fekete lyuknak, amely a hajód csillaghajtóművét táplálja. És bármit is teszel, ne bámuld túl sokáig azt a pulzárt a hipnotikus, ritmikus lüktetésével. Az elszigeteltség, az idegen pszichohullámok, az ősistenek sötét suttogásai beszélnek hozzád a józanság papírvékony hártyáján keresztül. Ha az űrbe megyünk, csak az őrület vár ránk?
Aki töltött már egy kis időt emberek között, az tudja, hogy itt a Földön is megvan a magunk része az elmebetegségekben. Nem kell az űrbe utazni ahhoz, hogy depressziótól, szorongástól és más mentális zavaroktól szenvedjünk.
Ha már a Mars pályáján keringünk, vagy a felszínen ágaskodunk, akkor is megtapasztaljuk a magunk részét az emberi fizikai és mentális gyengeségekben. Alapvető emberi mivoltunkat magunkkal visszük az űrbe, beleértve az agyunkat is.
A National Institute of Mental Health szerint az USA lakosságának 18%-a, azaz 40 millió amerikai szenved valamilyen szorongásos zavarban. A felnőttek 6,7%-ának volt súlyos, bénító depressziós epizódja egy év alatt.
Ha nem javítjuk a mentális zavarok kezelési eredményeit itt a Földön, hasonló eredményekre számíthatunk az űrben is. Különösen, ha egy kicsit biztonságosabbá tesszük a felfedezést, és nem aggódunk az űr vákuumának való közvetlen kitettségünk miatt. De vajon az űrutazás ront a helyzeten?
A NASA két tanulmányt is végzett az űrhajósok pszichológiai egészségének vizsgálatáról. Az egyiket a Mir űrállomás űrhajósai és űrhajósai számára, a másikat pedig a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodók számára. Hetente egyszer tesztelték mind az űrben lévő embereket, mind a földi kiszolgáló személyzetet, hogy lássák, hogyan vannak.
Noha némi feszültségről számoltak be, a küldetés során nem volt veszteség a hangulatban vagy a csoportkohézióban. A legénységnek jobb volt az összetartása, ha volt egy hatékony vezető a fedélzeten.
A zárt térben végzett izolációs munkát már sokat tanulmányozták itt a Földön, tengeralattjárók legénységeinél és az antarktiszi kutatóbázisok elszigetelt csoportjainál.
Ez év elején egy szimulált Mars-asztronautákból álló legénység sértetlenül került ki az egy évig tartó elszigetelési kísérletből Hawaiin. A hat nemzetközi legénységi tag a Hawaii Space Exploration Analog and Simulation kísérletben vett részt, hogy megnézzék, mi történne a potenciális Mars-kutatókkal, ha egy évig a vörös bolygó felszínén töltődnének.
A 110 négyzetméteres (1200 négyzetláb) lakhelyüket nem hagyhatták el űrruha nélkül. Mit jelentettek? Leginkább unalomról. Néhány interperszonális problémáról. Most, hogy kint vannak, néhányan jó barátok, mások valószínűleg nem tartják velük a kapcsolatot, vagy nem fordítanak túl nagy figyelmet rájuk a Facebook-oldalukon.
A lényeg az, hogy nem tűnik úgy, hogy túl nagy kockázatot jelentene az elszigeteltség és a zárt tér. Nos, semmi olyan, amivel emberként ne szoktunk volna megküzdeni.”
Viszont van egy másik probléma is, ami megmutatkozott, és sokkal súlyosabb lehet: az űrdemencia. És most nem a Muse daláról van szó.
A Kaliforniai Egyetem (Irvine) kutatói szerint a mélyűr sugárzásának való hosszú távú kitettség jelentős károkat okoz törékeny emberi agyunkban. Legalábbis ez történt a NASA űrsugárzási laboratóriumában, a New York-i Brookhaven Nemzeti Laboratóriumban sugárzásban fürdetett patkányok egy csoportjával.
Az agyukban bekövetkező károsodás idővel az űrhajósoknál a demencia egy olyan típusát okozná, amely szorongást okoz. A sugárkezelésben részesülő agydaganatos betegek is hajlamosak erre.
A marsi küldetés hónapjai és évei alatt az űrhajósok nagy dózisú sugárzást kapnának, még árnyékolással is, és a hatások károsak lennének a testükre és az agyukra. Sőt, amikor az űrhajósok visszatérnek a Földre, az állapotuk még romolhat is: fokozódhat a szorongás, a depresszió, a memóriaproblémák és a döntéshozatali képesség elvesztése. Ez egy komoly probléma, amit meg kell oldani, ha az emberek hosszú ideig fognak élni a Föld védő magnetoszféráján kívül.”
Kiderült, hogy a sci-fi űrőrület nem valós dolog, hanem egy olyan cselekménybeli eszköz, mint a térhajtóművek, teleporterek és fénykardok.
Az elszigeteltség és a közelség nem nagy probléma, már foglalkoztunk vele korábban is, és még mindig együtt tudunk dolgozni az emberekkel, még akkor is, ha utáljuk őket és azt, ahogy szürcsölik a kávéjukat, és hátradőlnek a székükön, még akkor is, ha az a dolog teljesen el fog törni, és meg fogják sérteni magukat. És nem fogják abbahagyni, akárhányszor is kérjük őket, hogy hagyják abba.
Még egyszer: a sugárzás az űrben nagy probléma. Ott van kint, mindenhol ott van, és nincs nagyszerű módunk arra, hogy védekezzünk ellene. Különösen, ha tönkreteszi az agyunkat.
Podcast (audio): Letöltés (Időtartam: 6:15 – 2.2MB)
Feliratkozás: Feliratkozás: Apple Podcasts | RSS
Podcast (videó): Letöltés (Időtartam: 6:17 – 81.6MB)
Feliratkozás: Apple Podcasts | RSS