阅读中文版本，请点击这里
Kedves Kobe,
Ez nehéz lesz. De ezt ki kell adnom magamból. Mindenki tisztuljon meg nekem és Kobe-nak.
Tisztítsátok meg a festéket Chucknak és Kobe-nak, még egyszer utoljára.
Kobe Bean Bryant….
Az én emberem.
Amikor először láttalak a Black Jesus ellen játszani, amikor 18 éves voltál, tudtam, hogy gyilkos vagy. Akkor jöttem rá, hogy egy legenda leszel ebben a játékban. Aznap este keményen nekimentél Mike-nak. Egyáltalán nem féltél. Úgy értem, tudtam, hogy az évek során, amikor elmentem melletted a forgalomban, hogy egy kutya vagy. De amikor láttam, hogy így nekimész Black Jesusnak?
Akkor tudtam, hogy rokon lélek vagy.
Lehet, hogy különböző körülmények között nőttünk fel, de amikor láttalak a pályán, és hogy milyen keményen játszottál, tudtam, hogy ugyanazzal a mentalitással nőttünk fel. Nem voltam magas – de a fejemben minden egyes este óriás akartam lenni odakint. Te 6′ 6″ voltál, és álmodban is tudtál volna gólt szerezni. De ez nem volt elég. A legjobb akartál lenni, aki valaha is csinálta.
Mindenki azt mondja, hogy az akar lenni. De nem mindenki hajlandó feláldozni azt, ami valójában kell hozzá.
Memlékszel, amikor az újonc évünkben először jöttem ki L.A.-be? Felvettél a szállodánál, elmentünk enni valamit, és megkérdezted, hogy mire készülök később.
Azt mondtam, hogy a klubba megyek. Úgy értem, L.A.-ben vagyunk! Elmegyek a klubba, Kobe. Gyerünk, ember.
És mit mondtál?
“Visszamegyek a konditerembe.”
Valószínűleg te vagy az egyetlen srác a játék történetében, akinek a misztikumát nem túlozták el. A Mamba nem volt mítosz, ember. Még csak nem is szolgáltatott neked igazságot. Hajnali egy, kettő, három, tudtuk, hol vagy.
Én és te, minden egyes alkalommal, amikor a parkettre léptünk, háborúba indultunk. De ez nem ellenségeskedés volt. Soha nem volt semmi harag. Olyan volt, mintha nehézsúlyú bunyósok verték volna egymást. Aztán a gongszó után, semmi más, csak szeretet és tisztelet. A nagyságnak szüksége van társaságra, és nekünk szükségünk volt egymásra. Mike-nak szüksége volt Prince-re, ahogy Prince-nek is szüksége volt Mike-ra. Tysonnak szüksége volt Holyfieldre, ahogy Holyfieldnek szüksége volt Tysonra.
Mindenkinek szüksége van arra a személyre, aki azt mondja: Ó, te vagy a sz*r, mi? Nos, én is az vagyok.
A nagyságnak társaságra van szüksége, és nekünk szükségünk volt egymásra. Mike-nak szüksége volt Prince-re, ahogy Prince-nek is szüksége volt Mike-ra.
És fiú, te voltál a sz*r. Te voltál a legkeményebb ember, akit valaha is láttam ebben a játékban. A leghidegvérűbb sorozatgyilkos, akit valaha láttam. A legkeményebb versenyző, akit valaha láttam. Emlékszem, hallottam azt a történetet, hogy úton voltál, és nézted, ahogy 35 pontot dobok a Knicksnek a Gardenben az újonc évünkben, és annyira dühös lettél, hogy szétverted a hotelszobát, és elkezdtél kutatni utánam, mintha a CIA-nál lennél. “SZEREZD MEG AZ A.I. AKTÁT.” – Fogadok, hogy így volt. Tanulmányoztad, hogy a nagy fehér cápák hogyan vadásznak fókákra a Csendes-óceánban, meg ilyesmi.
Azt szeretem ebben a történetben, hogy ez az igazság. Ez csak a mi kapcsolatunk volt. Két srác, akik egymást a nagyságra ösztökélték. Mikor legközelebb Phillyben jártál, már a szaromban voltál. Nem volt félreértés. Minden első lépésnél 100-at kellett lépnem. 6′ 6″ vagy, és olyan volt, mintha meg akartál volna védeni. Kihívást akartál. Meg akartad mutatni nekem, hogy te vagy a legrosszabb faszfej, aki valaha is játszott a játékban.
És én nem akartam Kobe Bryant-et a másik oldalon. !!!!!
Ember, a fenébe is, nem!!!!!!
Nem állítalak meg. Senki sem állít meg téged. Te voltál KOBE, és azt csináltál volna odakint, amit csak akartál – mert mesterlövész, bérgyilkos, hidegvérű gyilkos voltál… és most múlt időben beszélek rólad, és még mindig elérzékenyülök emiatt.
Még mindig nem tűnik valósnak.
Te voltál az én emberem.
A 2001-es döntőben úgy mentünk egymásnak, mint a harcosok. Nem valami marhaságból vagy gyűlöletből – ezt egyesek sosem tudták megérteni. Nem gyűlöletből. Hanem csodálatból. Szeretetből.
El sem tudom mondani, hány képet láttam rólam és rólad a büntetővonalnál, ahogy beszélgetünk, és csak mosolygunk.
Ember, ki a fene veszít el egy NBA pontkirályi címet 33-as átlaggal egy meccsen?
Hogy a fenébe fogsz így 35-öt átlagolni, ember?
Miért kellett ezt csinálnod?
Miért kellett ezt csinálnod, mert te vagy te. Mert te vagy Kobe Bean Bryant. Mert egy egyenesen óriás vagy. Valószínűleg minden este nézted, ahogy a SportsCenterben csinálom a dolgaimat, 41 évesen, mi? Lássuk, hogy tetszik ez neked, Chuck.
Mindig is magabiztos voltam. Tudtam, hogy mire vagyok képes. Pontszerző voltam. Győztes voltam. A magam módján csináltam. Megnyertem néhány meccset. De bajnok voltál. Gyűrűket szereztél. Gyűrűket kaptál gyűrűkkel. Az egész istenverte világon szerettek, és a saját házamban is szerettek. A legidősebb lányom imádta Kobe Bryantet. Mindig azt akarta, hogy apa nyerjen, ne értsen félre – de ő is azt akarta, hogy Kobe menjen ki.
A gyerekeim mindig azzal ütöttek, hogy arról beszéltek, hogy mennyire akarják a Kobe Adidákat, amikor kijöttek!!!!. A 8-as és a 24-es számot hintázták, mert te voltál az egyik hősük. És ha őszinte akarok lenni? Nekem is hős voltál. Még ha fiatalabb is voltál nálam, felnéztem rád azért, hogy mennyi áldozatot hoztál, mennyit adtál ennek a játéknak.
El sem tudom mondani, hány képet láttam rólad és rólam a büntetővonalnál, ahogy beszélgetünk a sz*rságainkról és csak mosolygunk.
Amikor bárki megkérdezi tőlem: “Ki minden idők legnagyobbja?”
Nem fogok sz*rságot mondani. M.J. mindig az első számú. Tudom, hogy te is ezt mondanád. Black Jesus, az a G.O.A.T.
De a második számú?
A második számú, mindig azt fogom mondani, hogy Kobe Bryant.
Senki sem volt keményebb nálad. Senki sem tudott többet kihozni belőlem. Örökre össze vagyunk kötve ebben a játékban – ebben az életben.
Csak azt kívánom, bárcsak több időnk lett volna.
Fura, nem tudom, mondtam-e már neked, de az egyik kedvenc emlékem, amikor L.A.-ben meglátogattalak, amikor visszavonultatták a 8-ast és a 24-est. Ki a fene fázik olyan sokáig, hogy KÉT különböző számot kapnak fel a szarufákra? A világért sem hagynám ki azt a pillanatot. De tudod mi a legőrültebb benne? A Staples Centerben mindenki úgy kezelt, mintha 2001-ben nyertünk volna gyűrűt. A biztonságiak mindenféle problémát okoztak nekem, amikor megpróbáltam lemenni a parkettre, ember!!!! Nyertetek, Los Angeles!!!
Próbáltam kijutni a pályára, hogy gratuláljak nektek, mintha ő lenne az én emberem. És a biztonságiak úgy néznek rám, mintha őrült lennék.
Hahahaha, ti nyertetek!!!!. Ti kaptátok az összes gyűrűt!!!
Ember, amikor végre kijutottam a parkettre, és megöleltelek, és a karodban tartottad a kislányodat… az egy olyan pillanat volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Egyszerűen boldog voltam, hogy ott lehettem. Boldog voltam, hogy része lehetek annak az örökségnek, ami Kobe Bean Bryant.
Hová tűnt az idő, ember? Az az első utazás L.A.-be olyan, mintha csak tegnap lett volna. Csak gyerekek voltunk, minden előttünk állt.”
“Mire készülsz később?”
“A klubba megyek.”
“Visszamegyek a konditerembe.”
Ezt sosem fogom elfelejteni.”
Már nem vagy itt ezen a földön, de nem is mentél el. Csak kimondod a Kobe Bryant nevet, és az emlékek a másodperc töredéke alatt visszatérnek.
Még látom, ahogy az ujjadat a levegőbe mutatva lesétálsz a pályáról, miután 81-et dobtál a Toronto ellen.
Látom, ahogy a levegőben ugrálsz, mint MJ, miután megnyerted a bajnoki címet.
Látom, ahogy ott állsz mellettem a büntetővonalnál, mosolyogsz, nem is mondasz semmit – csak nézel rám, mintha: “Ez az, Chuck!”.
Az emlékek nem mennek sehova.
És igen, sírni fogunk.
Még mindig fogunk néha sírni, amikor eszünkbe jut, hogy tényleg elmentél.
De mosolyogni fogunk, mint egy anyaszomorító, amikor az emlékekre gondolunk.
Nem igazán tudom, hogyan kellene egy ilyen levelet lezárnom. Nem igazán tudom, hogyan búcsúzzak el egy NBA legendától, egy apától, egy férjtől, egy baráttól. Nem igazán vannak szavaim.
Azt tudom csak, hogy … Szeretlek, testvér.
Őszintén,
Chuck