Néha különösen érdekelnek minket az emberek utolsó szavai.
Gyakran várunk bölcsességet és különleges meglátásokat a halálra készülőktől, így a mi életünk is gazdagabb lehet attól, amit az ő szemszögükből tanulunk. Példák juthatnak eszünkbe a modern irodalomból (a közelmúltban megjelent bestsellerek, mint Az utolsó előadás, a Keddenként Morrieval és a Gilead című regény), de ezeknek ősi előképei is vannak. Gondoljunk csak a végrendeletekre, az irodalomra, amelyben egy haldokló vezető elmélkedik megélt életéről és tanácsokat ad a továbbélő családtagoknak vagy barátoknak. Ilyen például az 1Mózes 49:1-28, az 1Királyok 2:1-9, az ApCsel 21:17-38, számos biblián kívüli írás (például a Tizenkét pátriárka testamentuma) és az a levél, amelyet második Timóteusnak nevezünk.
Áttekintés a második Timóteusról
A lekciókönyv ezt és a következő három vasárnapot a második Timóteusnak szenteli, amely Pál búcsújaként jelenik meg (lásd 2Tim 4:6-8). Más testamentális irodalomhoz hasonlóan ez a levél is egy tisztelt elhunyt személyiség hagyatékát viszi át az új, kialakulóban lévő körülmények mérlegelésébe. Konkrét teológiai meglátások vagy tanbeli csatározások nem kerülnek annyira a felszínre, mint Pálnak a hűséges kitartás példaképeként való hírneve. A levél arra bátorítja címzettjét, Timóteust, aki (amikor még ő is élt) valószínűleg a legismertebb volt Pál munkatársai közül, hogy ugyanezeket a tulajdonságokat ápolja szolgálatában. A levél olyan környezetet feltételez, amelyben Timóteus szembesül a rivális tanítók által teremtett kihívásokkal. Aggódik amiatt, hogy tanításaik akadályozhatják és lejárathatják az egyházat.”
A stilisztikai, teológiai és történeti bizonyítékok meggyőznek arról, hogy a második Timóteus levél Pál nevében íródott, valószínűleg a Kr. u. 100. évtől számított egy évtizeden belül, jóval az apostol halála után. (Bármelyik tekintélyes kommentár vagy bibliai szótár áttekintheti ezeket a bizonyítékokat.) Nem hiszem, hogy a második Timóteusról szóló prédikációknak a szerzőség kérdését kellene feszegetniük; jogosan tartózkodhatnak a levél irodalmi fikciójának színterein, amint egy szenvedő “Pál” utolsó előadását tartja szeretett tanítványának. Ugyanakkor kevés hasznát látom annak, ha a levél szerzőségéről szóló vitát teljesen elrejtjük a gyülekezetek elől. Megbirkózhatnak azzal, hogy megismerjék, és ráadásul sokaknak segít megérteni, hogy ez a könyv miért helyez ekkora hangsúlyt annak az örökségnek a megőrzésére és továbbadására, amelyet maga Timóteus kapott. A prédikáción túl a prédikátorok oktatási fórumokat rendezhetnek, vagy más módon hasznos irodalomhoz irányíthatják az embereket, hogy tudják, amit te tudsz.”
Egy megalapozott hit (1:3-7)
A levél köszöntője után egy hálaadás vezeti be a folytonosság és az utódlás témáit. Pál “őseinek” említése, Timóteus “őszinte hite”, amelynek gyökerei a nagyanyjában és az édesanyjában vannak, és Timóteusnak szüksége van arra, hogy “újra lángra lobbantsa” Isten ajándékát – ezek mind arra ösztönzik Timóteust, hogy az előtte járókra való tekintettel megértse identitását és kötelezettségeit (lásd még 2Tim 3,14-15). A levél a keresztény hitet és szolgálatot teljes egészében közösségi és családi keretek között, időben kiterjesztve értelmezi. Ezáltal Timóteus minden, csak nem független, új felismerésekkel házaló ügynök. Hitét a múltban való gyökere teszi megbízhatóvá, bizonyítottá. Timóteus feladata a jövő érdekében inkább a megőrzés, mint az újítás.”
A második Timóteus levél rögtön az elején konzervatív levélnek mutatja magát, a “konzervatív” szót a szó legszorosabb értelmében értve. Úgy képzeli el “a hitet”, mint valamit, amit őrizni kell (lásd 2Timóteus 1:14), nehogy megromoljon vagy felhíguljon. Ez teszi a levelet különösen vonzóvá egyes mai keresztények számára, míg mások aggódnak. A bölcs prédikátorok elkerülik, hogy egyetlen prédikációban megítéljék ezeket a csatákat, vagy elvontan beszéljenek a hagyományról és a változásról. A prédikáció további lehetőségei közé tartoznak ezek:
- A levél azt mondja Timóteusnak, hogy hite és hivatása nem mellékes az identitásához képest, hanem része annak, aki ő maga. Fontoljuk meg tehát, hogy a gyülekezettel együtt vizsgáljuk meg, hogy hitünk és szolgálatunk hogyan kapcsolódik értelmesen személyes és közösségi identitásunkhoz, amely sajátos, mégis közös örökségben gyökerezik.”
- A második Timóteus levél egészében véve nagy aggodalmat fejez ki a hamis tanítók és a rivális tanok miatt (ezek közül néhány az 1Timóteus 6:20-21 alapján úgy tűnik, hogy a gnosztikus gondolkodásból vett gondolatokat tartalmazott). Aggódik amiatt, hogy más tanítások esetleg tévútra vezetik a keresztényeket, vagy gáncsoskodóvá teszik őket, és ezáltal megsebezik az evangélium szolgálatát. Fontolja meg tehát, hogy kérdéseket tesz fel arra vonatkozóan, hogy a vélt veszélyek milyen fajtái késztetik Önt és gyülekezetét arra, hogy elszántan biztosítsák magukat a “külső” vagy “idegen” befolyások ellen. Milyen befolyásoknak kell valóban ellenállni? Minek állunk ellen csak azért, mert félünk, vagy mert azt gondoljuk, hogy mi magunk is támadás alatt állunk?
Bizalom a szégyen és a szenvedés felett (1:8-14)
A levél ezután arra buzdítja Timóteust, hogy maradjon hűséges, és a buzdítások számos csoportjával folytatódik a 2:13-ig. A buzdítások első csoportja az 1:8-14-ben található, amely arra utasítja Timóteust, hogy Pált utánozza a szenvedés és a szégyen elviselésében (a levél ugyanis leírja, hogy Pált itt és másutt is bebörtönözték). A szenvedés nem jelent sem szégyent, sem kudarcot, amikor az evangéliumról van szó, mert az evangélium Isten hatalmáról szól, amely életet hoz a halálból (2Timóteus 1:10). Ez a Krisztus Jézusban megvalósult hatalom átformálja a gyötrelemmel és megaláztatással kapcsolatos perspektíváinkat, amelyeknek állítólag a szenvedéssel együtt kell járniuk. A szenvedés nem teheti semmissé Isten kegyelmét, amely Krisztus Jézus “megjelenésében” (epiphaneia) “jelent meg” (phaneroo) vagy vált ismertté. Ez arra készteti Pált, hogy kifejezze bizalmát Jézus (vagy Isten?) azon képességében, hogy meg tudja őrizni azt, amit Pál Jézusra bízott, vagyis talán Pál saját magát. Ennek megfelelően, és ezt a tevékenységet tükrözve, Timóteusnak hűségesen kell őriznie a rábízott apostoli tanítást.
A halál eltörléséről szóló Krisztusról szóló beszéd (2Timóteus 1:10) sok hallgatót erőteljes, jó hírként hat. Egy prédikáció szentelhetné magát annak feltárására, hogy a halál legyőzése és a halhatatlanság ígérete Isten kegyelmének kifejeződése vagy következménye.
Ugyanakkor a levélben a halál eltörlésének ünneplése annak szolgálatában áll, hogy Timóteust a szenvedés elviselésére bátorítsa (lásd 2Tim 3,12). Nyugtalanítóan könnyű mindenféle gondviselőnek ezeket a szavakat arra használni, hogy lekicsinyeljék az emberek által átélt fájdalom és megaláztatás valóságát, mintha a szenvedésre adott keresztény válasz a következő lenne: “Minden jobb lesz, ha meghalsz”, vagy ami még rosszabb: “Legyél férfi és hagyd abba a nyafogást”. Meg kell jegyeznünk, hogy a szenvedés, amelyre ez a levél céloz, egészen konkrét: a hitért való üldöztetés következtében elszenvedett szenvedés.
Ne feledjük, ezek a halhatatlanságról és a halál végéről szóló kijelentések úgy jutnak el hozzánk, mintha egy olyan ember tollából származnának, aki magabiztos végrendeleti búcsút ír. Pál olyan embernek tűnik, aki mintázza, hogyan kell meghalni. Ezt úgy teszi, hogy utasításokat ad arra vonatkozóan, hogyan éljünk magabiztosan és olyan módon, amely másokban is bizalmat ébreszt Isten ígéreteiben. Az emberi történelem hemzseg a vitáktól arról, hogy mit jelent jól meghalni, és milyen élet készíti fel az embert erre. Valódi, hús-vér példákra van szükségünk arra, hogy milyen a jó élet és a jó halál. Pál apostol emléke egyet kínált az ókori hallgatóságnak és nekünk. Milyen példák jutnak még eszedbe?