Mindegy, hogy Dávidnak ezeket az “utolsó szavait” maga a király mondta-e, vagy a monarchia egy későbbi támogatója fogalmazta meg (ahogy a legtöbb tudós hiszi), a céljuk egyértelmű:
Dávid uralkodásának isteni legitimitását ígérik a tőle származó vonalnak és a monarchiának mint intézménynek. Egyértelmű politikai céljuk van. De az Istenről szóló beszéd furcsa módon még a szándékainkat is túlszárnyalja. És ez a rövid vers végül egyszerre mond többet és kevesebbet, mint amit szerzője talán mondani akart.
Az 1. versszak a beszélőt Dávidként azonosítja. Ezután a megszólítások egyre nagyobb sorozatán keresztül azonosítja Dávidot. Az első sorban ő csupán “Dávid”. A második sorban családi kötődései alapján megkülönbözteti, mint “Isai fia”. A harmadik sorban a költészet szárnyalni kezd: Dávid “a férfi, akit Isten felmagasztalt / Jákob Istenének felkentje / Izrael Erősének kegyeltje” (1c-e vers). Még mielőtt az orákulum elkezdődne, a vers már ítéletet mondott Dávidról. Ő Izrael Erősének kedvence – “kedvence” vagy “szeretettje” -.1
A 2-3a. versek még egy címet adnak Dávidnak, azok számára, akik a sorok között olvasnak. Ő egy próféta. A vers középpontjában álló metaforát isteni eredetének jelzése vezeti be: “Izrael Istene szólt” – mondja Dávid a 3a versben – “Izrael sziklája szólt hozzám…”
Dávid Izrael Istenének kedvese, és Isten beszél Dávidhoz. Isten Dávidon keresztül is beszél. “Az Úr lelke szól általam, / szava az én nyelvemen van” – mondja a 2. versben a Dávidként azonosított beszélő. Isten beszél Dávidhoz, mint Isten szeretettjéhez, és Dávidon keresztül, mint Isten prófétájához.
Dávidnak mint prófétának ez a prófétaként való azonosítása erőteljes politikai következményekkel jár. Ha a “próféta” nem is volt hivatalos politikai tisztség, mégis egyértelműen meghatározott szereppé vált, különösen a monarchia előrehaladtával. A prófétáknak hatalmuk volt arra, hogy kihívást intézzenek a királyokhoz, ahogyan Nátán is kihívta Dávidot, miután elvitte Betsabét és megölte Uriást (2Sámuel 11:27b – 12:15a). De ha Dávid egyszerre király és próféta, ha ezt a két szerepet együtt tartja a saját személyében, akkor sokkal nehezebb lesz legitim ellenállást tanúsítani az uralma ellen. Így a 2Sámuel 23. verse nemcsak Dávid erényének himnuszát kínálja, hanem – még az orákulum kezdete előtt – hatalmának megszilárdítását is.
A papkirály orákulum egy kiterjesztett metafora formájában jelenik meg. Az igazságos uralkodó “olyan, mint a felhőtlen reggelen felkelő nap” (4b. vers). A nap életet és fényt ad azoknak, akik sütkéreznek a melegében. Növekedést és gyümölcsözőséget idéz elő. De a nap ereje rettegés is lehet. Addig süti “az istenteleneket”, amíg olyanok lesznek, mint a törékeny tövisek, amelyeket csak el lehet dobni. Az ilyen töviseket nem szabad kézzel megérinteni, hanem “vasrúddal” vagy “lándzsaheggyel” kell bánni velük. Ugyanaz a nap, amely életet ad a füveknek, megperzseli az istentelen töviseket. Addig szívja ki belőlük az életet, amíg azok emésztő tűzként nem törnek fel (6-7. versek). Ilyen az igazságos uralkodó hatalma.”
A vers ezt a metaforát a Dávid házáról szóló elmélkedés köré tekeri. A nap életet adó hatalmának leírása után, és a nap emésztő hatalmának leírása előtt a vers Dávid házáról beszél. Dávid háza áll a metafora középpontjában, a Nappal azonosítva. A New Revised Standard változat ezt az azonosítást kérdésként fordítja: “Hát nem ilyen-e az én házam az Istennel?” Más fordítások Dávid állításának felfokozott formájaként olvasták a sort: “Bizonyára ilyen az én házam Istennél. “2
Egyik fordítás sem ragadja meg önmagában e vers teljes komplexitását. A legjobb értelmezések a kérdést és az állítást együtt, felbontás nélkül tartják. Ha ugyanis a vers kérdés, akkor retorikai kérdés, az erősebb igenlés közvetett módja. Dávid bevezetése az 1. versben már megválaszolta a kérdést. Dávid háza ilyen Istennel. Ha a verset kérdésként olvassuk, akkor önmagára válaszol. De ha a verset biztos, bizonyos állításként fordítjuk, akkor Sámuel könyveinek egésze megkérdőjelezi azt.
Tényleg ilyen Dávid háza? Dávid háza, amely Saul és Jonatán holttestére épült? Dávid háza, ahol Amnon megerőszakolta Támárt (nem kis segítséggel magától Dávidtól)? Dávid háza, ahol Absalom megölte Amnont és sereget állított apja ellen? Dávid háza, ahol a királyi vonal Betsabé gyermekén keresztül fog folytatódni, egy olyan asszonyon keresztül, akit Dávid “elvett” mind a férje megölése előtt, mind pedig azután, hogy megölte a férjét? Dávid háza, amely alatt a nép már elszenvedte a polgárháborút, és amely alatt hódítást fog elszenvedni? Lehet, hogy Dávid Isten szeretettje, de vajon az ő háza valóban olyan-e, mint a nap? Akárhogy is volt a szándék, Dávid házának az igazságos Nappal való azonosítása az 5. versben egyszerre tartalmaz megerősítést és kérdést.
Mint megerősítés és kérdés, a vers egyszerre tartja össze Isten Dávid iránti szeretetét és Isten ítéletét az uralma felett. Dávid lehet Isten által felkent, sőt Isten által szeretett, de az uralma mégis megkérdőjelezhető. Pontosan az az isteni kegyelem, amely Dávidot legitimálja, arra is szolgál, hogy megítélje őt.
Ha a vers célja Dávid házának megalapozása, végül elmarad ettől a céltól. Még mindig vannak kérdések, amelyeket fel kell tenni. E kérdések felvetésével a vers Dávid házán túlra, Isten uralmára mutat. Teljes jelentősége túlmutat közvetlen szándékán.
A prédikátorok ezt a dinamikát az Egyesült Államok alapító dokumentumával való összehasonlítással magyarázhatják. A Függetlenségi Nyilatkozat egy sor “magától értetődő” igazságra hivatkozva érvel az új nemzet megalapításának joga mellett – a jogállamisággal szemben. Ezek között szerepel az az igazság, hogy “minden ember egyenlőnek teremtetett”. Az alapító nemzedék e záradékban megfogalmazott szándékainak határait jól mutatja, hogy az Alkotmány a rabszolga háromötödét az ember háromötödeként határozza meg. A Nyilatkozat legitimálja az Alkotmány által létrehozott nemzetet, de egyben meg is ítéli azt. Várja, hogy eljöjjön egy Martin Luther Kinghez hasonló próféta, aki megragadja az általa teljes tudatosság nélkül kiállított csekket, és új fizetési felszólítással mutatja be a csekket. Dávid orákuluma az igazságos uralkodóról hasonló forrásokat kínál a később érkező prófétáknak. Az Egyesült Államok alapítóihoz hasonlóan Dávid is többet mond, mint amennyit tud.”
A prédikátorok számára csábító lehet, hogy prófétáknak állítsuk be magunkat, akik előhívják mindazokat a régi, merész állításokat, és igazságossági követelésekké változtatják őket. Ez a munka szükséges, és a prédikátoroknak fel kell vállalniuk. De arra is emlékeznünk kell, hogy olyan emberek vagyunk, mint Dávid.
Amikor megpróbáljuk hirdetni az evangéliumot, mikor azt merjük mondani, hogy az Úr szelleme szól általunk, azon kapjuk magunkat, hogy többet mondunk, mint amennyit tudunk. Azon fogjuk magunkat találni, hogy olyan szavakat mondunk, amelyek teljes jelentősége túlmutat mindenen, amit el tudunk képzelni. Olyan szavakat fogunk mondani, amelyek megítélnek minket, miközben újból hirdetik Isten megváltó szeretetét irántunk és az egész világ iránt.
Hála Istennek.3