Az, ami mindig is érdekelt Abraham Lincolnban, nem meglepő módon a humorérzéke. Amennyire én tudom, ő az első amerikai elnök, akinek volt.
Ez azért van, mert a “humorérzék” kifejezés egészen a tizennyolcvanhatos-hetvenes évekig nem igazán volt elterjedt. A tizennyolc-negyvenes és ötvenes években “a nevetséges érzékének” nevezték, és nem volt olyan pozitív konnotációja, mint ma a “humorérzéknek”. Akkoriban az volt nevetséges, ami nevetségessé tett. A nevetségesség és a kegyetlenség kéz a kézben járt. Persze még napjainkban is sokat karöltve sétálgatnak.”
A Lincoln című filmben Tommy Lee Jones, mint a szarkasztikusan becsmérlő Thaddeus Stevens, példázza a vicces-kegyetlen kapcsolatot. Sok becsmérlése túl csúnya volt a Congressional Globe (a Congressional Record elődje) számára, de ezt az egyet feljegyezték: “Ült mellettem egy úriember a távoli Nyugatról, de ő elment, és a szék ugyanolyan tisztának tűnik, mint azelőtt.”
Lincoln humora egészen más volt, mert egyrészt valóban “humor” volt, ahogy a szót az ő korában definiálták. Ma már nem teszünk különbséget “szellemesség” és “humor” között, de a tizenkilencedik században az emberek igen. A szellemesség szarkasztikus és antipatikus volt, míg a humor rokonszenves és empatikus. Ez az a különbség, amit ma is megjegyzünk, amikor különbséget teszünk a “nevetéssel” és a “nevetésen” való nevetés között. Lincoln sokkal inkább “együtt nevetett”, mint “kinevetett”. És amikor “nevetett”, gyakran saját magát gúnyolta ki.
A híres Lincoln-Douglas vitában, amikor Douglas azzal vádolta Lincolnt, hogy kétarcú, Lincoln azt válaszolta, utalva az otthonosságára: “Őszintén, ha kétarcú lennék, akkor ezt mutatnám neked?”. És bizonyos értelemben maga Lincoln arca is sokat elárul a humorérzékéről.
Lincoln korabeli politikusokról, katonákról és hasonlókról készült fényképek ezreit fésülhetjük át, és nem találunk egyetlen mosolyt sem. Itt van az ő savanyú kabinetje:
Tény, hogy a korabeli fényképekhez szükséges hosszabb expozíció megnehezítette a mosolygást. Mégis, amennyire meg tudom állapítani, egyedül Lincoln küzdötte le ezt a nehézséget. És bár a fotóin csak egy leheletnyi mosoly van, ez arra utal, amit Lincoln túl jól tudott: hogy – ahogy Mark Twain rámutatott – “a humor titkos forrása nem az öröm, hanem a bánat.”
Érdekes, hogy míg napjainkban a humorérzék, vagy legalábbis annak a komédiaírók által nyújtott látszata, egy amerikai elnök szükséges tulajdonságává vált, a XIX. században a túl sok humor hátránynak számított. És ez Lincoln esetében is így volt. Egy újságíró, aki a Lincoln-Douglas vitákról tudósított, így nyilatkozott: “Nem tudtam igazán megkedvelni a férfit, egy veleszületett gyengesége miatt, amelyről már akkor is hírhedt volt, és így maradt meg nagy közéleti pályafutása során is: túlzottan szerette a vicceket, anekdotákat és történeteket.”
Így reméljük, hogy ő is túlzottan szerette volna a róla szóló New Yorker-karikatúrák közül néhányat. Vagy legalábbis mosolyogna rajtuk.