Roderick Johnson, egy 33 éves afroamerikai haditengerészeti veterán egy vidéki texasi kisvárosból, nem kérte ezt. A börtön tette ezt vele, és az élete soha többé nem lesz ugyanaz.
Miközben egy nem erőszakos bűncselekményért töltötte büntetését, Johnson a szexuális rabszolgasággal egyenértékű dolgot élt át a börtönbandák kezében. A fiatal, nyíltan meleg férfiként Johnson jobban tudta, minthogy megpróbálja elrejteni szexuális irányultságát a börtönőrök elől. Amit Johnson kért, és amit meg kellett volna kapnia, az a védőőrizetben való elhelyezés volt.
De amikor börtönbe került, egy magas rangú őr azzal válaszolt Johnson védőőrizet iránti kérésére, hogy “ezen a farmon nem védjük a ‘punkokat'”.
A börtönzsargonban a “punkok” azok a rabok, akiket szexuálisan alárendelt szerepbe kényszerítenek. Akár heterók, akár melegek, életüket az agresszívabb rabok szolgaságában élik. Ha egyszer punkként azonosítják őket, a Johnsonhoz hasonló férfiak a kemény, szigorúan meghatározott börtönbeli rangsor alján találják magukat, ahol az őrök és a felügyelők uralkodnak az egyre zsúfoltabb, alulszemélyzetezett létesítmények felett.
Ez a fajta hipermaszkulinizált börtönhierarchia olyasmi, ami Lara Stemple, a húszéves Stop Prisoner Rape (SPR) nonprofit szervezet ügyvezető igazgatója szerint “olyan mértékben rendszerszintű, hogy a legtöbb büntetés-végrehajtási tiszt szemet huny felette, és a rabokat magukra hagyja”.
Amit Johnson ezután kapott, az olyasmi volt, amit a büntetése soha nem írt elő, és amit a családja el sem tudott volna képzelni. Másfél évtizeden keresztül Johnsont börtönbandák brutálisan bántalmazták, megerőszakolták és több százszor “eladták”.
Ami még rosszabb, Johnson segítségért folyamodó kéréseit a börtönigazgatók többször is kigúnyolták, és meghallgatás nélkül maradtak. A családja megpróbált segíteni, de a kapott biztosítékok hiábavalóak voltak. Az egyre inkább öngyilkosságra hajlamos Johnson hétszer is a börtön kizárólag fehérekből álló besorolási bizottsága elé ment, és könyörgött, hogy helyezzék biztonságba. Cserébe az igazgatók elmarasztalták Johnsont a kéréseiért, “ribancnak” és “csavargónak” nevezték, és azt mondták neki, hogy “tanuljon meg harcolni, vagy fogadja el a kibaszást”.
Nehéz megmondani, hogy pontosan mi történt volna Johnsonnal, ha nem ír az ACLU Nemzeti Börtönprojektjének, és nem könyörög minden segítségért, amit csak tudnak nyújtani. Az ügy kivizsgálása után az ACLU annyira kirívónak találta a helyzetet, hogy áprilisban szövetségi pert indítottak a börtön tisztviselői ellen, akik nem voltak hajlandóak leállítani a bántalmazást. Ekkor, és csak ekkor szállították át Johnsont egy biztonságosabb helyre.
“Felfoghatatlan, hogy másfél éven keresztül minden nap megerőszakolták” – mondja Gotsch. “Az a tény, hogy a börtön tisztviselői tudták, hogy ez történik, és egyszerűen figyelmen kívül hagyták és kinevetették, pusztító”.
Míg Johnson – legalábbis egyelőre – további jogsértés nélkül töltheti le büntetése hátralévő részét, más rabok ezrei – férfiak és nők egyaránt – élik át a szexuális áldozattá válás borzalmait.
A texasi fiatalkorú rab Rodney Hulin is ilyen áldozat volt. Az 1995-ben gyújtogatásért nyolc év börtönbüntetésre ítélt 17 éves, 170 centiméter magas, 125 kilós fiút egy felnőtt börtönben helyezték el. Többször megerőszakolták, majd megtagadták tőle a védőőrizetet. 1996 januárjában Hulin felakasztotta magát, kómába esett, és négy hónappal később meghalt.
Az ilyen esetek ellenére a férfiak közötti nemi erőszakot körülvevő homofób hallgatás fala – és az ízléstelen “ne ejtsd le a szappant” börtönviccek rendszeres áradata – megakadályozta, hogy a kérdést olyan súlyos emberi jogi visszaélésnek tekintsék, amilyen valójában.
A férfiak esetében a nemi erőszak és a szexuális visszaélés a börtönben ma már annyira mindennapos, hogy egy nemrégiben készült tanulmány szerint az állami és szövetségi intézményekben minden negyedik férfi fogvatartott tapasztalja a kényszerített vagy kikényszerített szexuális kapcsolatot.
Ebben az egyébként elkeserítő helyzetben fénypontot jelent a közelmúltban bevezetett 2002. évi börtönerőszakok visszaszorításáról szóló törvény, amelyet Ted Kennedy és Jeff Sessions szenátorok, valamint Bobby Scott és Frank Wolf képviselők közösen támogattak. Ez az első szövetségi, kétpárti jogszabály a börtönerőszakok elterjedt problémájával foglalkozik. Elfogadása esetén három új programot hozna létre az Igazságügyi Minisztériumban, köztük egyet a börtönökben elkövetett szexuális visszaélésekkel kapcsolatos statisztikák gyűjtésére, egyet a témával kapcsolatos képzésre, egy másikat pedig a rácsok mögött elkövetett szexuális visszaélések megelőzésére és csökkentésére irányuló új programok finanszírozására.
A törvényjavaslat, ahogy Gotsch kifejti, “az első lépés a helyes irányba”. Ami még hátravan, az a monumentális feladat, hogy felülvizsgáljuk a börtönrendszerek kialakítását és szándékát, amelyek a férfiak közötti erőszak, az osztály- és faji feszültségek, valamint az emberi kapcsolatok ádáz versengő, kényszerítő és romboló modelljének érvényesítésére és felnagyítására szolgálnak. Ez egy régi, ismerős rendszer, amely dehumanizál mindenkit, aki csapdába esik benne, és szinte garantálja a visszaélések, betegségek és önutálat ördögi körét azokban, akiket arra ítélünk, hogy megtapasztalják.