1933-ra a nagy gazdasági világválság kétségbeeséshez vezetett az oklahomai farmerek körében, csakúgy, mint országszerte. Az öt centes gyapot- és huszonöt centes búzaköltség, valamint a nagyon alacsony szarvasmarha- és sertésárak az állam 203 000 farmercsaládját súlyos bajba sodorták. Annak érdekében, hogy valamilyen hatékony mezőgazdasági segítségre legyen szükség, a Kongresszus 1933 májusában elfogadta a mezőgazdasági kiigazítási törvényt (Agricultural Adjustment Act, AAA).
A törvény a farmerek közvetlen és hatékony megsegítésének eszközeként a piaci árakat lenyomó hatalmas mezőgazdasági többlettermelés csökkentésére törekedett. Az AAA pénzbeli juttatásokat írt elő hét fő mezőgazdasági alapanyag termelésének csökkentésére. Ezek közül az oklahomai gazdák számára a legfontosabbak a búza- és gyapotterületek csökkentésére, valamint a sertésállomány csökkentésére irányuló kifizetések voltak. A csökkentett termelést esetleg követő magasabb árak mellett a programban együttműködő és az előírt szerződéseket aláíró gazdák készpénzben, úgynevezett “kedvezményes kifizetések” formájában részesültek. A gazdáknak ezekre a kifizetésekre a pénzt eleinte az élelmiszer-feldolgozókra kivetett különadókból, később pedig, miután a törvénynek ezt a részét 1936-ban alkotmányellenesnek nyilvánították, a szövetségi kincstárból kapták.
Mivel az oklahomai gyapottermelők már az AAA törvénybe iktatása előtt elvetették a termést, fel kellett szántaniuk a növekvő gyapot egy részét, hogy jogosultak legyenek a juttatásokra. Néhány farmer és mezőgazdasági vezető határozottan ellenezte, hogy egy olyan fontos és hasznos terményt, mint a gyapot, elpusztítsanak. John A. Simpson, egy prominens oklahomai mezőgazdasági vezető és a National Farmers’ Union elnöke a terület- és termelésszabályozás legélesebb kritikusai közé tartozott. Ennek ellenére 87 794 oklahomai gyapottermelő írt alá szerződést az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériumával, és felszántotta az előírt hektárszámot, hogy jogosult legyen a kifizetésekre, amelyek 1933-ban 15 792 287 dollárt tettek ki.
A termesztett búza felszántására nem volt szükség, mert az állam fő búzatermő vidékén a súlyos aszály drasztikusan csökkentette a termelést. Ennek ellenére az oklahomai búzatermelők 1933 őszén kedvezményes kifizetéseket kaptak, ha 1934-ben és 1935-ben aláírták a területük csökkentésére vonatkozó szerződéseket. Az oklahomai búzatermelőknek 1933-ban mintegy 7 millió dollárra, 1934-ben pedig hasonló összegre becsülték a juttatásokat.
A kukorica-sertés program keretében az oklahomai gazdák 1934-ben 4 058 000 dollárt kaptak a sertésállomány csökkentéséért cserébe. Ez a program, amely a tenyészkocák és kismalacok leölésével járt, számos kritikus tiltakozó kiáltását váltotta ki. A felhasználható húst azonban a Szövetségi Vészhelyzeti Segélyezési Hivatalon keresztül osztották szét. Egy hasonló szarvasmarha-felvásárlási program szintén fontos volt az oklahomai farmerek számára.
Tízmillió dollárt osztottak ki az AAA-programokban részt vevő oklahomai farmereknek 1933 és 1936 között, amikor a törvény egy jelentős részét alkotmányellenesnek nyilvánították. Az árak emelkedtek, és a termelés és a piaci igények jobban egyensúlyba kerültek. Mégis, több ezer oklahomai farmer még mindig a túlélésért küzdött. A juttatások nem sok segítséget jelentettek a kis földterületen gazdálkodóknak, és e néhány hektárral rendelkező családok közül sokan végül elhagyták a gazdaságot, és máshol kerestek lehetőséget. Az AAA azonban fontos volt, mert mintát adott a gazdáknak a huszadik század hátralévő részében a legkülönfélébb programok keretében történő közvetlen kifizetéseknek.