A brit tengeri olaj- és gázipari infrastruktúra leszerelése a HMRC becslései szerint 24 milliárd fontjába fog kerülni az adófizetőknek. Miért nem hagyhatunk tehát ember alkotta szerkezeteket a tengerben, és miért nem spórolhatjuk meg ezáltal az eltávolítás és az újrahasznosítás költségeit? Ez nagy nyereség lenne a közpénzek számára. Ehhez azonban próbára kellene tennünk a fenntarthatóság pilléreit: a gazdaságot, a környezetet és a társadalmat.
Egy olajfúrótorony leszerelése nagy munka. A tengeri létesítmények az olaj- és gázfeldolgozáshoz és fúráshoz szükséges berendezésekből (a topsides), valamint a tengerfenéktől a felszínig tartó tartó szerkezetből állnak. Ez leggyakrabban egy acélváz, amely a tengerfenékhez van cölöpözve (a köpeny). Az Egyesült Királyság vizein található legnagyobb acél köpeny a Magnus olajplatformé, amely 30 000 tonnát nyom – körülbelül 20 000 családi autó súlyát.
A bontás általában két szakaszban történik. Először megtisztítják és szakaszokra bontják a topside-berendezést, hogy darus uszályokra vagy – a nehezebb topside-szerkezetek esetében – kettős héjazatú tartályhajóra emeljék. Miután a felsőrész eltávolítása megtörtént, a köpenyt levágják, egy uszályra emelik, és mind a felsőrészt, mind a köpenyt a szárazföldre viszik szétszerelés és újrahasznosítás céljából.
Az olaj- és gázkutakat mindig el kell dugaszolni, hogy megakadályozzák a felhagyott szénhidrogéntartály tartalmának a környező környezetbe való szivárgását. Egyre több bizonyíték van azonban arra, hogy a köpeny és a felszíni szerkezetek tengerben hagyása pozitív környezeti hatású.
A Mexikói-öbölben az amerikai Rigs to Reefs program keretében 532 olaj- és gázfúró platformot alakítottak át mesterséges zátonyokká. A vízben töltött több év után minden egyes szerkezetet epifaunális élőlények, például osztrigák, kagylók, kagylók, pajorok, tunikák, szivacsok és korallok borítanak be. Ezek egyre összetettebb felszínt hoznak létre, amely több ezer zugot és rést biztosít az olyan élőlények számára, mint a rákok, férgek, tengeri sünök és tengeri sügérek. Ezek az állatok aztán táplálékot nyújtanak a nagyobb halaknak, és a struktúra valódi zátony-ökoszisztémává válik.
A Scottish Wildlife Trust is azt javasolja, hogy az építmények eltávolítása nem feltétlenül a legjobb környezetvédelmi megoldás. A Mexikói-öbölhöz hasonlóan a Skócia partjainál lévő struktúrák is kemény felületeket biztosítanak, amelyeket anemonák, hidrolidák, bryozoák, szivacsok, kagylók, kagylók, pajorok, valamint lágy- és keménykorallok népesítenek be. A kereskedelmi szempontból fontos halak szaporodási helyévé és menedékhelyévé váltak, és vonzzák a ragadozó tengeri emlősöket.
A leszerelés viszont tönkreteszi az évtizedek alatt kialakult virágzó tengeri ökoszisztémákat. Az eltávolítási munkálatok elvégzéséhez szükséges tengeri forgalom miatt megnövekedett káros légszennyezéssel jár, beleértve az üvegházhatású gázok kibocsátását is.
A leszerelés kevés társadalmi vagy gazdasági előnnyel is jár. Kevés munkahelyet teremt, különösen a folyamat szárazföldi bontási és újrahasznosítási részei esetében. Például a Buchan úszó termelőberendezés eltávolítása mindössze 35 munkahelyet biztosított. A folyamat végén pedig semmi sem marad. Végső soron a leszerelés az adófizetők pénzét emészti fel.
Ez a törvény
A hasznok hiánya ellenére az Egyesült Királyság továbbra is évente mintegy 70 000-100 000 tonnával távolítja el a tengeri építményeket. Ennek oka az, hogy a tengerjog szerint ezt kell tennünk.
A nemzetközi OSPAR-egyezménynek a használaton kívüli tengeri létesítmények ártalmatlanításáról szóló határozata megtiltja az aláíró országoknak (köztük az Egyesült Királyságnak is), hogy a tengeri építészeti elemeket részben vagy egészben a tengerben hagyják. A határozat előírja, hogy minden felszíni létesítményt vissza kell szállítani a partra, és a 10 000 tonnánál kisebb súlyú tenger alatti szerkezeteket teljes egészében el kell távolítani. A nagyobb szerkezetek eltávolításával járó nehézségek miatt néhány szerkezet alapját a helyén lehet hagyni.
Az is érdekes, hogy az OSPAR ellentétben áll az Egyesült Királyság 2017. évi tengeri élőhelyek és fajok védelméről szóló rendeletével. Az OSPAR szerint a tengeri élővilágra gyakorolt károsodástól függetlenül el kell távolítani a szerkezeteket, míg az Egyesült Királyság szabályozása arra összpontosít, hogy megakadályozza az olyan tevékenységeket, amelyek megölhetik vagy megsebesíthetik a védett tengeri fajokat.
Egy példa erre a Lophelia pertusa nevű hidegvízi korall. Ezeket a korallokat 50 és 130 méter közötti mélységben észlelték olaj- és gázszerkezeteken. A hidegvízi korallzátonyok a hozzájuk kapcsolódó gerinctelen állatok és halak nagy változatosságát és bőségét tartják fenn. Az a tény, hogy az OSPAR nem ismeri el jelenlétüket, egyszerűen téves.
Mivel az államháztartás oly sokat nyerhet abból, hogy az ember alkotta szerkezetek a tengerben maradnak a tengeri ökoszisztémák javára, az Egyesült Királyság kormányának gazdasági, társadalmi és környezeti bizonyítékokra kellene alapoznia az eltávolítás mellett szóló érvelését. Ha a bizonyítékok nem támasztják alá az eltávolítást – ami szerintem nem igazolható -, akkor az Egyesült Királyságnak meg kellene kérdőjeleznie a jelenlegi nemzetközi tengeri jogszabályok alkalmasságát.
Végezetül, gyakori ellenérv, hogy ha a tengeri építmények helyükön hagynánk, akkor ahhoz hasonló közfelháborodáshoz vezetne, mint ami arra kényszerítette a Shell-t, hogy az 1990-es években feladja a Brent Spar tartályhajó rakodóbója tengeren való elhelyezésére vonatkozó terveit. Ha azonban a tengeri létesítmények helyben hagyásából származó megtakarításokat a klímavédelmi beruházások támogatására fordítanánk, úgy vélem, hogy a környezetvédelmi csoportok és a szélesebb közvélemény egészen másképp látná a dolgokat.