Felnőve gondoskodtam róla, hogy szinte soha ne kelljen hallanom a “Miért sírsz?” kérdést. Lány vagy?!”, amit a körülöttem lévő többi fiútól kérdeztek. Soha nem láttam apámat vagy a testvéreit sírni. De ugyanezt nem mondhatom el édesanyámról vagy más nőkről az életemben.
A fiúknak nem volt rendben, hogy nyíltan könnyezzenek, ha fizikailag vagy érzelmileg megbántottak minket. Ha sírtam, az rövid, titkos és visszafogott volt.
Aztán voltak alkalmak, amikor a fiúk valóban nyíltan sírhattak. Ilyen volt, amikor akartunk valamit. Vadul következtettem arra, hogy ez azért volt így, mert az érzelmi vagy fizikai sérülés miatti sírás a korlátozott erőforrások esetleges kimerülésének riasztására szolgált, míg a sírás azért, hogy kapjunk valamit, olyan hibát leplezett le, amely azonnali korrekcióra szorult. De figyelmen kívül hagyhatjátok az elmélkedéseimet.
Tudat alatt féltékeny voltam arra, hogy a lányok szabadon sírhattak nyilvánosan, különösen azért, mert az a néhány alkalom, amikor sírtam, önmegnyugtató, szinte eufórikus érzéssel végződött.
A sírás a test felgyülemlett energiájának levezetését szolgálja. Egyúttal riasztás is a háztartás vagy a nagyobb közösség számára, hogy az érintettek, akiknek a sírásodtól megolvad a szívük, a segítségedre siessenek. Példa erre a csecsemők, akiknek a sírása még az idegeneket is aggodalomra, vagy legalábbis olyan mértékű ingerültségre készteti, hogy például “fizetnének valakinek, hogy az a baba elhallgattassa.”
A ghánai Cape Coastban egy anglikán, kizárólag fiúkból álló középiskolába jártam, amelyet még a brit gyarmatosítók építettek. Itt sok iskolatársam került kórházba, és majdnem életét vesztette a tanárok által botokkal és más tárgyakkal elkövetett erőszakos ostorcsapások következtében. Az, hogy nem voltak hajlandók felsírni fájdalmukban, még dühösebbé tette a tanárokat, és arra késztette őket, hogy még keményebben üssenek.
Mintha a könnyek méltóságunk színtelen vére lennének. Talán a szadistáknak szánt reakció is, akik – afrikai őseink úgy gondolták – örömüket lelték abban, hogy szenvedni látnak minket. Összetett dolog.
Senki sem látott engem erőszakosan sírni. Csak rövid ideig, amikor a nagymamáim, a román nagyapám és a nagynéném elhunyt. Egyedül is sírtam időnként egy-egy magatehetetlen, egészségileg megromlott családtagom miatt. És sírtam, amikor anyám megkérte az első szerelmemet, hogy szakítson velem (mindketten látták/hallották, de én túlságosan összetört voltam ahhoz, hogy törődjek vele).
Pár napja nem kevesebb, mint tízszer sírtam a Mulan című film nézése közben. A Coco című film is megríkatott. Azt hiszem, ez azért van, mert erősen azonosulok azokkal az emberekkel, akik megtalálják önmagukat, és akiket a közösségük elfogad olyannak, amilyenek, miközben a családjukat és a közösségüket büszkévé és reménykedővé teszik.
Hollywoodba jelentkeztem volna, ha igény szerint tudnék sírni. Mindig azt hittem, hogy ez a legnehezebb része a színészetnek, mert a neveltetésem miatt olyan nehéz volt emberek előtt sírni, még a való életben is.
Elég sokáig tartott, amíg idáig eljutottam, de most már büszkén sírok, annyira, hogy élvezem. Rájöttem, hogy a patriarchátus egy láthatatlan csapda, amely korlátoz minket, ezért megpróbálom magam apránként, napról napra kiszabadítani a csapdáiból.
Emmanuel Owusu Bonsu alias Wanlov the Kubolor romániai születésű/ghánai nevelésű énekes/dalszerző, filmrendező és kulturális ikon. Kubolor olyan tehetségeket készít, amelyek pozitív társadalmi üzenetekkel bírnak, mert az emberi jogok és a fenntartható környezet szószólója. Ghánában is határozottan kiáll az emberi jogokért, és nyíltan kiáll a környezetvédelem & korrupció mellett. Kubolor humoráról, bátorságáról és a különböző témákkal kapcsolatos unortodox nézeteiről ismert.
A View-cikkekben kifejtett vélemények kizárólag a szerzők sajátjai.
Az Ön Afrikában dolgozó elismert szakértő a szakterületén? Ön afrikai származású? Szeretne megosztani egy személyes történetet, amely megkérdőjelezi a férfiassággal kapcsolatos hagyományos nézeteket? Írjon nekünk a [email protected]
e-mail címre.