A negyvenórás áhítat egy különleges negyvenórás folyamatos imaidőszak, amelyet a Szentséges Szentség előtt, ünnepélyes kiszolgáltatásban végeznek. Természetesen ennek az áhítatnak a középpontjában a Szent Eucharisztia áll. Katolikusként Urunk szavai égnek a szívünkben: “Én magam vagyok az élő kenyér, amely leszállt a mennyből. Ha valaki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog; a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életére.” (Jn 6,51)
A II. vatikáni zsinat megerősítve hitünket Urunk valóságos jelenlétében a szentségekben, azt tanította, hogy a Szent Eucharisztia “a keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen gentium, #11). Míg számunkra, katolikusok számára a szentmise az istentisztelet központi aktusa, egy olyan aktus, amely részt vesz Urunk szenvedésének, halálának és feltámadásának örök valóságában, a II. vatikáni zsinat fenntartotta és bátorította a szentmisén kívüli szentségimádást. Természetesen ez az áhítat a szentmise áldozatából ered, és a híveket a mi Urunkkal való szentségi és lelki közösségre mozdítja (Eucharisticum Mysterium, #50). Ahogy XII. Pius pápa a Mediator Dei című művében tanította: “Az imádásnak ez a gyakorlata érvényes és szilárd alapokon nyugszik”. Szentatyánk, II. János Pál pápa többször is “erősen ajánlotta” a szentség nyilvános és magán áhítatát, beleértve a Corpus Christi ünnepén tartott körmenetet és a 40 órás áhítatot (vö. Dominicae Cecae, #3, és Inaestimabile Donum, #20-22).
Második, a negyvenes szám mindig is szent időszakot jelentett: Noé idején az esőzések 40 nap és éjszaka tartottak, a zsidók 40 évig vándoroltak a sivatagban, Urunk 40 napig böjtölt és imádkozott, mielőtt megkezdte nyilvános működését. A 40 órás áhítat erre a hagyományos “negyven órára” emlékezik Urunk temetésétől a feltámadásig. Tulajdonképpen a középkorban a Szentséget erre az időszakra átvitték a reposztumba, “a húsvéti sírkamrába”, hogy jelképezzék Urunk sírban töltött idejét.
A negyvenórás áhítat ünnepélyes szentmisével kezdődik, amely a Szentség kiszolgáltatásával és körmenettel zárul. A Boldogságos Szentség az oltáron marad egy monstranciában. A következő 40 órában a hívek személyes vagy nyilvános imádságra gyűlnek össze Urunk imádására. A Szentséget a napi szentmise idejére a tabernákulumban helyezik el, majd a szentmise után visszaadják kiállításra. Az áhítatok végén a bérmálási szentmisét ajánlják fel, amely ismét körmenettel, áldással és a Szentség végső elhelyezésével zárul. Bár a negyvenórás időszaknak folyamatosnak kell lennie, egyes egyházak megszakítják az időt, és biztonsági okokból éjszaka helyezik újra a Szentséget.
A negyvenórás áhítat szinte olyan, mint egy plébániai mini lelkigyakorlat vagy misszió. Meg lehet hívni egy vendégpapot, hogy tartson egy homíliasorozatot. A gyónásokat fel kell ajánlani és bátorítani kell. Következésképpen a Negyven Óra megfelelő időszaka az advent vagy a nagyböjt.
Míg a Negyven Óra áhítat a hívek szeretetét táplálja a Boldogságos Szentségben lévő Urunk iránt, három különleges dimenzió is körülvette ezt az áhítatot: a gonosztól és kísértéstől való védelem; jóvátétel saját bűneinkért és a tisztítótűzben lévő szegény lelkekért; és szabadulás politikai, anyagi vagy lelki csapásoktól. Itt a hívek könyörögnek Urunkhoz, hogy árassza ki bőséges kegyelmeit nemcsak magukra, hanem felebarátaikra, nemcsak saját személyes szükségleteikre, hanem a világ szükségleteire is.
Egy ilyen gyakorlatról tanúskodik ennek az áhítatnak a története. A negyvenórás áhítat gyakorlata 1530 körül keletkezett Milánóban. Igaz, ezt az időt megelőzően az Egyházban léteztek kiszolgáltatások és áldozások, eucharisztikus körmenetek és a tabernákulumban fenntartott szentségimádások. 1539-ben III. Pál pápa válaszolt a milánói érsekség kérvényére, amelyben engedékenységet kért a gyakorlatra: “Mivel szeretett fiunk, a milánói érsek általános helytartója, az említett város lakosainak imájára, a keresztények vétkei által kiváltott Isten haragjának lecsillapítása érdekében, valamint a kereszténység elpusztítására törő törökök törekvéseinek és ármánykodásainak meghiúsítása érdekében, más jámbor gyakorlatok mellett, imák és könyörgések körét hozta létre, amelyeket éjjel-nappal Krisztus minden hívője a mi Urunk Legszentebb Teste előtt, az említett város összes templomában kell felajánlani, oly módon, hogy ezeket az imákat és könyörgéseket a hívek egymás váltakozva, egymást váltva, egymás után negyven órán át folyamatosan, minden templomban, a plébános által meghatározott rend szerint végzik… Mi, a mi Urunkban jóváhagyva az ilyen jámbor intézményt, megadjuk és elengedjük.” Bár úgy tűnik, hogy ez a kijelentés az Egyház legkorábbi hivatalos jóváhagyása ennek az áhítatnak, a negyvenórás áhítat gyorsan elterjedt.
1550-re Néri Szent Fülöp és Loyolai Szent Ignác is bevezette ezt a gyakorlatot, különösen a bűnök jóvátételére. Felismerve az ezen áhítat által nyújtott hatalmas kegyelmeket, valamint az Egyházat fenyegető veszélyeket, VIII. Kelemen pápa Graves et diuturnae című levelében (1592. november 25.) kihirdette: “Elhatároztuk, hogy Róma anyavárosában nyilvánosan bevezetjük a megszakítás nélküli imaórát oly módon, hogy a különböző templomokban, meghatározott napokon a negyven óra kegyes és üdvös áhítatát tartsák meg, a templomok és időpontok olyan elrendezésével, hogy a nap és az éjszaka minden órájában, egész évben szünet nélkül szálljon fel az imádság tömjénje az Úr színe elé.” Az áhítatra vonatkozó előírásokat is kiadott, amelyeket később XI. Kelemen pápa 1705-ben összegyűjtött és kihirdetett, és Instructio Clementina néven ismert.
Hazánkban Neumann Szent János (1811-60), Philadelphia negyedik püspöke a negyvenórás áhítat nagy támogatója volt. Bár a gyakorlat már létezett a város egyes templomaiban (és az ország más helyein is), korábban még nem próbálkoztak szervezett, összefüggő egyházmegyei ütemtervvel. Szent János óriási áhítattal viseltetett Urunk iránt a Szentséges Szentségben, és ezt a lelki életet kívánta előmozdítani népében.
Sajnos ebben az időben Philadelphiában erős katolikusellenes hangulat uralkodott. Az 1844-es Know Nothing zavargások idején két templomot felgyújtottak, egy másikat pedig csak a lövöldözéssel való fenyegetés mentett meg. Néhány pap ezért azt tanácsolta Szent Jánosnak, hogy a 40 órás áhítat bevezetése csak tovább szítja a katolikusok elleni gyűlöletet, és a Szentséget a megszentségtelenítésnek teszi ki. Szent János dilemmában maradt.
Egy különös esemény történt, amely segítette Szent Jánost a döntésben. Egy este nagyon sokáig dolgozott az íróasztalánál, és elaludt a székében. Az íróasztalon lévő gyertya leégett és elszenesített néhány papírt, de azok még olvashatóak voltak. Meglepődve ébredt, és hálát adott, hogy nem gyulladt ki tűz. Térdre borult, hogy hálát adjon Istennek az oltalomért, és hallotta az Ő hangját: “Ahogy itt a lángok égnek anélkül, hogy felemésztették vagy megkárosították volna az írást, úgy fogom kiárasztani kegyelmemet a Szentségben, anélkül, hogy becsületemet érintené. Ne félj tehát a gyalázástól; ne habozz tovább, hogy dicsőségemre való tervedet véghez vidd.”
Az első egyházmegyei zsinaton, 1853 áprilisában bevezette a 40 órás áhítat gyakorlatát, és az első áhítatok Néri Szent Fülöp plébániáján kezdődtek, ami megfelelő hely volt, mivel ez a szent kezdeményezte az áhítatot Róma városában. Maga Szent János, a három nap nagy részét a templomban töltötte imádkozva. Nem történt semmi baj. Szent János ezután bevezette a programot az egész egyházmegye számára, hogy az év folyamán minden plébánián legyen negyvenórás áhítat. Külön füzetet állított össze az áhítatokhoz, és különleges engedményeket szerzett az azokon részt vevő hívek számára. A negyvenórás áhítat olyan sikeres volt, hogy más egyházmegyékben is elterjedt. Az 1866-os baltimore-i plenáris zsinaton a negyvenórás áhítatot az Egyesült Államok összes egyházmegyéje számára jóváhagyták.
A negyvenórás áhítat csodálatos lehetőséget nyújt az egyes személyek és a plébánia egészének lelki fejlődéséhez. Egy olyan világban, ahol a kísértés és a gonoszság bővelkedik, ahol a szentmise és a mi Urunknak a Szent Eucharisztiában való odaadása csökkent, ahol a bűnbánat és a gyónás gyakorlata feledésbe merült, nagyobb szükségünk van a Negyven órai áhítatra, mint valaha.