Növekedése és fogyása ellenére a Hold állandóan jelenlévőnek tűnik, ismerős gömbként ragyog le a Földre az éjszakai égboltról. De mi lenne, ha egy este felnéznél az égre, és nem egy holdat látnál, hanem egy gyűrűt, hasonlót a Szaturnusz körül keringőkhöz?
A tudósok szerint a Földnek egyszer volt egy gyűrűje, bár az több milliárd évvel ezelőtt volt. Feltételezésük szerint a gyűrű a Föld holdjának kialakulása idején jelent meg. Az általánosan elfogadott óriás becsapódási hipotézis szerint a távoli múltban egy Theia nevű bolygó ütközött a Földdel. Ez az ütközés egy robbanásszerű anyagrobbanást okozott, amely a Föld pályájára rakétázott . Ez az anyag egy gyűrűt alkotott, amely végül a ma látható holddá olvadt össze.
Hirdetés
“Ha ez a törmelékgyűrű a Roche-határon belül létezett volna, a Földnek talán még mindig lenne gyűrűje a Hold helyett. A Roche-határ kifejezés Edouard Roche francia matematikusról kapta a nevét, aki 1848-ban rájött, hogy egy bolygó gravitációs vonzása a holdra egyenlőtlen — egy bolygó nagyobb gravitációs erőt gyakorol a holdnak a bolygóhoz legközelebbi oldalára, és kisebbet a távolabbi oldalára. Ez azt jelenti, hogy ha egy hold, gyűrű vagy más tárgy túl közel kerül egy bolygóhoz, az egyenlőtlen gravitációs vonzás szétszakíthatja azt. Lényegében a Roche-határ az a legkisebb távolság, amit egy objektum egy bolygótól tarthat úgy, hogy a saját gravitációja még mindig összetartja magát.
Ha a Föld eredeti gyűrűje még mindig a helyén lenne, vagy ha valamilyen más ütközés következtében új gyűrűk keletkeztek volna a Föld pályáján, akkor ezeknek a gyűrűknek a Földről való látványa változna. Minden attól függne, hogy milyen szélességi fokon állsz, és milyen irányba nézel. A gyűrűk nagy valószínűséggel a Föld egyenlítőjével párhuzamosan alakulnának ki, és kelet-nyugati irányból látszanának az égen. Az Egyenlítő közelében a gyűrűk olyanok lennének, mint vékony fényszeletkék, amelyek a távoli földi horizontokból törnek elő, és az égboltra nyúlnak, ameddig a szem ellát.
“Minél távolabb vagyunk az egyenlítőtől, annál inkább megváltozik a gyűrűk megjelenése. A gyűrűk jelentősen szélesebbé és láthatóbbá válnának, és egyes kilátópontokról olyan közel látszanának a horizonthoz, hogy akár meg is érinthetnénk őket.
Akárcsak a Hold jelenleg, a gyűrűk éjszaka visszatükröznék a napfényt a Földre, és úgy tűnne, mintha világítanának az éjszakai égbolton. A gyűrűk valószínűleg annyi napfényt tükröznének vissza, hogy a bolygó soha nem merülne teljesen sötétségbe, hanem még az éjszaka mélyén is szelíd szürkületben maradna. Nappal a gyűrűk miatt a Földön a fényszint az egekbe szökhetne. És gondoljunk csak bele, mennyi új mondást kellene kitalálnunk. Többé nem a Holdra lőnénk, hanem a gyűrűinket céloznánk meg.
Hirdetés