Ha a kapcsolataink nem teljesednek ki, vagy ha anyagi gondokkal küzdünk, vagy ha egy idős szülő gondozása elkeseríti a hangulatunkat, csak egy hozzáállásbeli változtatásra van szükségünk, hogy a szenvedésből az örömbe szabaduljunk. Ha egyszerűen csak gyakoroljuk a pozitív gondolkodást és a vizualizációt, lelki békével és tartós boldogsággal leszünk megjutalmazva.
Az a hiedelem, hogy a gondolataink teremtik a valóságunkat, éppoly csábító, mint amennyire félrevezető. Jó lenne, ha korlátlan hatalmunk lenne megváltoztatni a dolgokat, de nincs teljes hatalmunk az élet felett. Más embereknek is van szabad akaratuk, és a saját igényeik és hajlamaik alapján hoznak döntéseket. Becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, hogy irányíthatjuk mások döntéseit és a ránk ható környezeti erőket.
Próbáljuk meg azt mondani egy olyan családtagnak, akinek a szülője vagy gyermeke meghalt a Malaysia Airlines 370-es járatának tragikus lezuhanásakor, amelyet még mindig nem találtak meg, hogy az elhunytak maguknak teremtették ezt a valóságot. Lehet, hogy valakinek vagy mindenkinek a repülőgépen negatív vagy nem hasznos gondolatai voltak, amelyek a gép pusztulásához vezettek? Elég nevetséges, nem?
A gyerekek gyakran azt hiszik, hogy ők teremtik az összes rossz dolgot, ami körülöttük történik. Ha a szüleik elválnak, azt gondolhatják, hogy ők a felelősek ezért. A gyerekek nárcizmusa gyakran sok szenvedést okoz nekik. A bölcs és gondoskodó szülők világossá teszik, hogy nem ők a felelősek.
Ha a következő kis kiigazítást végezzük abban a hitben, hogy mi teremtjük a saját valóságunkat, közelebb kerülünk az igazsághoz: gyakran részt veszünk a valóságunk megteremtésében. Ez a nézet elismeri, hogy gyakran nem vagyunk tehetetlen áldozatok. Történnek méltatlan dolgok, de gyakran több választásunk van arra, hogy miként kezeljük a velünk történteket, beleértve a hozzáállásunkat is, mint gondolnánk.
Elképzelhető például, hogy a partnerünk iránti megértés vagy empátia hiánya vezetett ahhoz, hogy úgy döntött, véget vet a kapcsolatnak. Lehet, hogy érzékenységünk és kedvességünk hiányával részt vettünk ebben a nem kívánt kimenetelben. Talán a partnerünkkel szembeni bántó kritikákba kapaszkodtunk ahelyett, hogy megosztottuk volna a számunkra nehezen hozzáférhető, sebezhetőbb érzéseinket. Vagy ha valaki, akivel randizunk, visszautasított minket, lehet, hogy arra a következtetésre jutottunk, hogy alapvetően hibásak vagyunk, vagy hogy soha nem fogunk megfelelő partnert találni, ahelyett, hogy megfontoltuk volna:
- Ez egyszerűen nem volt jó párosítás.
- Nem várhatjuk el, hogy mindenki számára tökéletes partnerek legyünk.
- Vannak dolgok, amiket megtanulhatunk az elutasításból, de ez nem jelenti azt, hogy valami baj van velünk.
- Vannak más emberek, akik talán jobban illenek hozzám.
Nem tudjuk teljesen kontrollálni, hogy mi történik velünk – sőt, gyakran egyáltalán nem is tudjuk kontrollálni. De jelentős befolyással vagyunk arra, hogy hogyan viszonyulunk ahhoz, ami velünk történik. Figyelemmel lehetünk az érzéseinkre, és kedvességgel és együttérzéssel tarthatjuk magunkat. Elfogadhatjuk, amit az élet hoz nekünk, ahelyett, hogy harcolnánk az élet ellen, vagy mindig megpróbálnánk megjavítani vagy megváltoztatni magunkat. Jobban odafigyelhetünk a belső kritikusunkra, és fokozatosan felcserélhetjük egy belső gondozóval.
Nagy különbség van aközött, hogy felelősek vagyunk-e azért, ami velünk történik, vagy hogy reagálunk-e arra, ami történik. A történéseket felhasználhatjuk arra, hogy tanuljunk és fejlődjünk a tapasztalatainkból. Képesek vagyunk gyászolni, gyógyulni és továbblépni, még ha ez időbe is telik.
Az önmegerősítőbb hozzáállás megóvhat minket attól, hogy a szégyen gödrébe csússzunk. Talán másképp is cselekedhettünk volna, vagy kifejezhettük volna magunkat világosabban, kedvesebben vagy ügyesebben. De az, hogy nem így tettünk, nem jelenti azt, hogy hibásak vagyunk. Egyszerűen azt jelenti, hogy emberek vagyunk. A kellemetlen tapasztalatokhoz való reflektív hozzáállás elmélyítheti bölcsességünket.”
Az emberi bánat és szomorúság megragadása elmélyítheti együttérzésünket és empátiánkat mások iránt. Ha mindent, ami velünk történik, haszontalan gondolatokra redukálunk, megkerüljük érzéseinket és emberségünket. Szilárdan a fejünkbe ültetjük magunkat ahelyett, hogy a szívünket és a lelkünket vinnénk emberi tapasztalatainkba – átölelve az élet örömeit és bánatát, és felismerve az egymással és az élettel való érzett kapcsolatunkat.