Mindenki ölne azért, hogy veled lehessen.
Majd találkozol valakivel, csak még nem jött el az ideje.
Azok ott vannak, ígérem.
Ezt már milliószor hallottad különböző formában. Mindet jó szándékkal mondták olyan emberek, akik őszintén törődnek veled. Olyanoktól, akik tényleg hisznek abban, hogy találsz valakit, és akik szeretnék, ha te is hinnél benne.
De hányszor tudsz mosolyt erőltetni, bólogatni és boldog arcot vágni, hogy megnyugtasd az aggódó tekintetű barátodat?
Hány társasági eseményre vagy családi összejövetelre kell elmenned ahhoz, hogy a szingliséged most azonnal az életed egyszerű aspektusává váljon, ahelyett, hogy egy sürgős, bonyolult rejtély lenne, amit a nagynénéd meggyőződése szerint meg tud oldani?
Meg szeretném mondani neked ugyanazt, amit mindenki más is mond. Csak tarts ki! Rengeteg hal van a tengerben. Nincs szükséged másra ahhoz, hogy boldog légy. Megtalálod őket, amint abbahagyod a keresést.
De ettől nem fogod jobban érezni magad. Mert jó szándékkal vagy sem, de már eleged van abból, hogy ezt a baromságot hallod. Ezek a dolgok csak még frusztráltabbá tesznek, mint amilyen már most is vagy. Ha van valaki odakint, akkor hol van? Nem találtam volna már meg őket? Ha bárki ölne azért, hogy velem lehessen, miért vagyok egyedül? Ha nincs szükségem másra ahhoz, hogy boldog legyek, akkor miért vagyok olyan boldogtalan egyedül?
De a szerelembe eséssel az a baj, hogy semmi értelme. Nincs kiszámíthatósága annak, hogy ki kerül szerelmes kapcsolatba és ki nem. Ha zárkózott, negatív, önző és nehezen kezelhető vagy, akkor persze, a magányod a saját hibád. De a legtöbb szingli, akit ismerek, a legőszintébb, legszeretőbb, legnyitottabb és legmelegebb emberek az életemben.
De ők mégis egyedül vannak. Nem azért, mert a munkájuk nem elég jó, vagy mert nem elég izgalmasak, vagy mert van egy “plusz húsz kiló”, amiről úgy gondolják, hogy le kell adniuk. Azért vannak egyedül, mert néha ez a szar csak úgy megtörténik. Kedves, nagylelkű embernek lenni nem vezet automatikusan szerelemhez. Ahogy a vonzerő egy bizonyos szintje, vagy egy bizonyos fizetéstartomány, vagy egy kifelé forduló személyiség sem.
Semmit sem csinálsz rosszul. Nincs semmi, amit kihagynál. A barátod, aki most ment férjhez, nem érdemli meg jobban a szerelmet, mint te. Ők csak történetesen találtak valakit, te pedig még nem.
Hát mikor adod fel? Mikor hagyod abba a szerelem hajszolását, és kezded azt mondani az embereknek, hogy megbékéltél a “helyzeteddel”, és ez neked így van?
A szar válasz az, hogy nincs válasz. Nincs olyan kor, amikor tartozol a társadalomnak azzal, hogy csak úgy bedobod a törülközőt. Olyan szabály sincs, hogy nem lehet meggondolni magad. Ha huszonhét éves vagy, és eleged van a Tinder szitálásából, és egyszerűen csak el akarod fogadni, hogy most egyedül vagy, csak tedd meg. Tarts egy kibaszott szünetet. Légy egyedül. Utáld. Szeressétek. Döntsd el te magad, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban, ahelyett, hogy udvariasan hallgatsz másokra. És ha harmincévesen úgy döntesz, hogy nem akarod többé elfogadni a tényt, hogy egyedül vagy, gondold meg magad, ha átkozottul jólesik.
Az emberek mindig megpróbálják majd megmondani neked, hogy mit érezz. Én most is ezt teszem ebben az esszében. Ha ez segít, nagyszerű. Ha nem, ne is figyelj rám. Néhány kiválasztottat leszámítva, mi egy empátiára épülő faj vagyunk. Segíteni akarunk egymásnak. Ha látunk valakit küszködni, bármit mondunk, amit csak tudunk, hogy mosolyt csaljunk az arcára, hogy akár csak egy kicsit is jobban érezze magát. Fogadd el tehát a szeretetet, fogadd el a jó szándékot, de ne feledd, hogy a nap végén rajtad múlik, mikor akarod csak elfogadni, hogy egyedül vagy. Bármikor meggondolhatod magad. 