A nevetés az érzelmek, különösen az öröm kifejezésének egyik módja. Mindannyian ismerjük azt a jótéteményt, amikor az ember jót nevet valamin, ami valóban vicces. E szerző számára például az “I Love Lucy” epizódjai még mindig nagyszerű szórakozást és nevetést jelentenek. A nevetés segít az embernek leküzdeni az élet terheit, és jobb közérzettel rendelkezik.
A nevetésnek azonban, mint azt szintén jól tudjuk, más jelentése is lehet: Például “kinevetni” valakit vagy valamit gúnyt és gúnyt jelent. “Utoljára nevetni” egyfajta igazolást fejez ki. A “felnevetni valakit” egy másik személy kellemetlenségén való titkos szórakozást vagy örömöt fejez ki. Valamit akkor tekintünk “nevetségesnek”, ha az hihetetlennek vagy lehetetlennek minősül. Sajnos a nevetésnek negatív dimenziója is van.
A Szentírás, különösen az Ószövetség, figyelmet szentel a nevetésnek. A nevetést az élet részeként ismeri el: “Ideje van a sírásra és ideje a nevetésre” (Préd 3:4).
Szomorú, hogy a Biblia általában a nevetés negatív oldalára összpontosít, talán figyelmeztetésként mindannyiunk számára emberi gyengeségünkre és bűnre való fogékonyságunkra. Ábrahám (1Mózes 17:17) és Sára (1Mózes 18:12-15) például hitetlenkedve nevetnek, amikor Isten azt mondja nekik, hogy teljesíti a szövetségi ígéretet, és öregségük ellenére fiuk lesz.
Néhányszor az emberek nevetségessé tesznek másokat: a filiszteusok kinevetik a megvakított Sámsont (Bírák 16:25); az emberek kinevetik Jób nyomorúságát (Jób 30:1); Izrael ellenségei kinevetik Jeruzsálem elestét (Siralmak 1:7); a gonosz Nikanor pedig kineveti a papokat és a véneket (1 Makkabeusok 7:34). Az evangéliumban, amikor Urunk kijelenti, hogy Jairus lánya nem halott, hanem alszik, “kinevették őt”; aztán Urunk csodát tett, amellyel életre keltette (Lk 8,53).
A más kárára való titkos nevetést is elítélik: “A gonoszok beszélgetése sértő, nevetésük bujaságos bűn” (Sirák 27,13). Összességében a nevetést gyakran a “bolonddal” hozzák összefüggésbe, azzal az emberrel, aki nem az Isten igazsága és igazságossága szerint viselkedik: “A bolond felemeli a hangját a nevetésre, de az okos ember legfeljebb szelíden mosolyog” (Sirach 21:20).
A nevetésnek van egy másik dimenziója is: A zsoltárokban Isten nevetését említik, de igazságos értelemben, jelezve az Ő felsőbbrendűségét azokkal a gonosztevőkkel szemben, akik olyan hatalmasnak gondolnák magukat, mint maga Isten: “Aki a mennyben trónol, nevet” azokon a királyokon és fejedelmeken, akik “összeesküvést szőnek az Úr és az ő felkentje ellen” (Zsoltárok 2:1-4); “De az Úr nevet, mert látja, hogy eljön az ő napja” (Zsoltárok 37:13); és “Te, Uram, kineveted őket, kigúnyolod az összes nemzetet”, akik gonoszok (Zsoltárok 59:9). Itt a zsoltáros a nevetéssel Isten mindenhatóságát és igazságosságát tükrözte a gonosszal szemben.
Ugyanez az igazságos nevetés érzése tükröződik a hívők életében, akik szembeszállnak a gonosztevőkkel. Az Ószövetségben Illés nevetségessé tette a hamis isteneket a Kármelben (I Királyok 18:27), a makkabeus mártírok pedig szarkazmust és gúnyt használtak a gonosz pogány király ellen (II Makkabeusok 7). A Szent Lukács evangéliumában feljegyzett boldogságokban Jézus így tanított: “Boldogok vagytok, akik sírtok; nevetni fogtok” (Lukács 6:21) és “Jaj nektek, akik most nevettek; sírni fogtok bánatotokban” (Lukács 6:25); itt Urunk az igazaknak az öröm és az öröm nevetését ígérte, azoknak pedig, akik negatív értelemben nevetnek, a gyászt.
Ezzel a megértéssel Jézus nevetett? Az Újszövetségben sehol sem találunk konkrét idézetet arról, hogy Jézus nevetett volna. Természetesen az Újszövetségben sehol sem találunk konkrét idézetet arról, hogy bárki nevetett volna, mégpedig a nevetés pozitív értelmében. Mindazonáltal Urunknak nevetnie kellett. Biztosan nevetett Boldogasszonyunkkal és Szent Józseffel egy humoros történeten vagy szituáción, vagy játék közben. Biztosan nevetett az apostolokkal és másokkal, miközben élvezte a társaságukat: Még az evangéliumban is azzal rágalmazzák őt ellenségei, hogy “falánk és részeges” (Máté 11:19), ami arra utal, hogy Urunknak bizonyára volt néhány vidám, bár erényes szórakozása. Ha azt gondolnánk, hogy Urunk soha nem nevetett, vagy nem volt humorérzéke, az ellentmondana tökéletes emberi természetének, aki mindenben hozzánk hasonló, kivéve a bűnt.
A nagy szentek, akik életükben az Úr életét tükrözték, ismerték a nevetés és a jó humor értékét. Csak a pesszimista lelkiségre hajlamosak ítélnék el a nevetést. Avilai Szent Teréz, egyházunk egyik nagy misztikusa, egyszer körülnézett a kápolnában, és látta a sok komoly tekintetű nővért; ekkor felkiáltott: “Uram, ments meg ezektől a mogorva arcú szentektől!”. Szent Teréz képes volt nevetni az életen és önmagán is: egyszer így nyilatkozott a zárdai életről: “A tapasztalat megtanított arra, milyen egy nőkkel teli ház.”
Más szentek is ismerték a nevetés és az öröm értékét: Loyolai Szent Ignác azt tanította: “Nevess és erősödj”. Bosco Szent János azt mondta: “Nem akarok hosszú arcú szenteket”. Sales Szent Ferenc azt mondta: “A szomorú szent egy szomorú szent”. Aquinói Szent Tamás tanította: “A boldogság az ember természetes élete”. Mi ihlette ezeket a szenteket ilyen kijelentésekre, ha nem a mi Urunk életén való elmélkedés? Nem akarom elvenni Szent Antal Klára nagyszerű példáját, de az Úr iránti örömteli szeretet és a jól elhelyezett nevetés több megtérőt szerzett, mint a kemény vezeklés és a mogorva arc. Fulton Sheen érsek jól foglalta össze: “A nevetés csak akkor gonosz, ha az ellen fordul, aki adta.”