A (2) Pallas aszteroidáról közeli infravörös hullámhosszon készült földi nagy szögfelbontású felvételek segítségével határozták meg fizikai tulajdonságait (alak, méretek, térbeli orientáció és albedóeloszlás).
Megszereztük és elemeztük a Keck II és a Very Large Telescope adaptív optikai (AO) J/H/K-sávú megfigyeléseit, amelyek a Pallas négy oppozíciója során készültek 2003 és 2007 között, 32-88 km-es térbeli felbontással (képskála 13-20 km/pixel). Javítjuk a méret, az alak és a pólus meghatározását egy új módszerrel, amely az AO-adatainkat kombinálja 51 vizuális fénygörbével, amelyek 34 év megfigyeléseit ölelik fel, valamint archivált fedési adatokkal.
A Pallas itt levezetett alakmodellje jól reprodukálja mind a Pallas égre vetített alakját (a peremprofil átlagos eltérése 0,4 pixel), mind a fénygörbe viselkedését (átlagos eltérése 0,019 mag) az összes vizsgált epochában. Feloldottuk a pólus kétértelműségét, és megállapítottuk, hogy a spin-vektor koordinátái 5°-on belül vannak a =-tól az ekliptikus J2000.0 referenciakeretben, ami nagy, kb. 84°-os ferdeséget jelez, ami nagy szezonális kontrasztot eredményez. A legjobb triaxiális-ellipszoid illesztés a=275km, b=258km és c=238km ellipszoid sugarakat ad. A Pallas más kis égitesteken végzett gravitációs perturbációval meghatározott tömegéből (1,2±0,3)×10-10M⊙, , 3,4±0,9gcm-3 sűrűséget kapunk, amely jelentősen eltér a C-típusú (1) Ceres 2,2±0,1gcm-3 sűrűségétől. Figyelembe véve a Pallas és a Ceres spektrális hasonlóságát a látható és közeli infravörös hullámhosszakon, ez alapvető különbségekre utalhat a két égitest belső összetételében vagy szerkezetében.
A Pallas számára az IAU irányelveit követve planetocentrikus hosszúsági rendszert határozunk meg. Bemutatjuk a Pallas első albedótérképeit is, amelyek a felszín ∼80%-át fedik le a K-sávban. Ezek a térképek 70-180 km közötti átmérőjű vonásokat mutatnak, és az átlagos felszíni albedóhoz viszonyítva mintegy 6%-os albedó-kontrasztot mutatnak.